A Corvin közt évekkel ezelőtt megszállta emléktábláival az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség. A Corvin mozi oldalára mind a huszonöt táblát ez a társaság helyezte ki. A csoport vezetője, életre hívója az 1925-ben született Bocskay T. József volt, akit 1951-ben 15 évre ítéltek, 1956 augusztusában szabadult. A róla írott életrajzban az áll, hogy október 25-én 360 fiatal bányásszal Tatabányáról Budapestre jött, „a parancsnoksága alá tartozó bányászok a József körúti Bányász mozit szállták meg, majd a Práter utcai iskola felkelőivel és a Corvin köziekkel közösen, mint önálló csoport harcoltak”. Mindezt semmilyen dokumentum nem igazolta. Csak azt lehet pontosan tudni, hogy október 29-e után a Vöröskereszt XIII. kerületi, Huba utcai vérraktárát őrizte. Bocskay 1956. december 31-én hagyta el az országot, Chicagóban telepedett le, és kötött barátságot Pongrátz Gergellyel, a corvinisták egykori parancsnokával. A Bocskay T. által működtetett Aranybika étteremben találkoztak az emigránsok. 1989-es hazatérése után alapította az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetséget, és kezdte ápolni a Corvin közi harcok emlékét úgy, hogy jószerével minden évben új emléktáblát avatott a Corvin mozi falán. 2013. szeptember 7-én, 89 éves korában hunyt el.
Az emléktáblák tematikai hátterét Pongrátz Gergely és köre határozta meg. Tudjuk róla, mennyire nem kedvelte Maléter Pált, az Üllői út és a körút sarkán álló Kilián laktanya parancsnokát. Pongrátz (és fivére, Ödön) ellenlábasa Iván Kovács László volt, aki Malétert javasolta honvédelmi miniszternek, szemben Pongrátzékkal, akik Márton András ezredest, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát favorizálták. A belső konfliktus odáig fajult, hogy november 1-jén leváltották a felkelők körében nagyon is népszerű Iván Kovácsot. Pongrátz Gergely lett a főparancsnok.
Maléternek, a mártír miniszternek a Corvin köztől jóval feljebb, a Szentkirályi utca sarkán van önálló emléktáblája. De ezt nem az „igazolt” szabadságharcosok helyezték el. A Corvin közi táblák nem utalnak arra sem, hogy működtek felkelők a Tompa utcában (Bárány János parancsnoksága alatt), a Tűzoltó utcában (Angyal István vezetésével) és a Práter utcában is (parancsnok: Ö. Nagy János). Ott voltak aztán még a Fáncsik György vezette Kisfaludy és a Vajdahunyad utcaiak is (e csoportban ténykedett Wittner Mária). – A csoportok kapcsolatban álltak egymással – mondja Eörsi László történész. – A corvinistákban megvolt a szándék a befolyás kiterjesztésére, a Práter utcaiakat például ők képviselték a nemzetőrségi gyűléseken. A környékbeli felkelők az állandó cserélődés mellett kb. ötezren lehettek a forradalom idején. Iván Kovács népszerűbb volt a fiatal felkelők körében, mint Pongrátz, intrikák útján váltották le. Pongrátzék és a Corvin közi vezetők féltékenyek voltak Maléterre és a harci sikerekre. Ezzel együtt elmondható, hogy döntő befolyást gyakoroltak az események menetére. A Corvin közt a forradalom egyik legfontosabb helyszínének kell tekinteni.
A Corvin köz harckocsikkal viszonylag nehezen megközelíthető csomópont volt egykor. A veszélyes és szűk hely miatt a Kilián laktanya és a köz által befogott terület védhető volt, a felkelők (a filmfelvételekről is jól ismert „pesti srácok”) itt hatékonyan tudták alkalmazni a Molotov-koktélt. Az is tudvalévő, hogy a nyolcadik kerületi helyszín klasszikus munkáskörzetnek számított, itt a tettre kész fiatalok hamarabb összeverődtek, mint a Parlament környékén. A szovjet csapatok parancsnokai is tudták, hogy itt kell megtörni leghamarabb az ellenállást. Zsukov marsall november 5-i jelentésében olvasható, hogy „15 órakor a Corvin filmszínháznál folytatott kétórás tüzérségei előkészítés után megindult a roham a támaszpont ellen... A Corvin filmszínház épülete ég. Folytatódnak a harcok, amelyek célja a még visszamaradt, a filmszínház épületének pincéjébe fészkelődött csoportok felszámolása.”
|
A Pesti srác egy Hummel-figurára emlékeztet
Teknős Miklós / Népszabadság |
A táblaerdő elhelyezése a kilencvenes évek elején kezdődött. Angyal István az Üllői út túloldalán, a Ferencvárosban „jobban járt”, mint a corvinisták a sokszor elsietett fogalmazású táblákkal. A tragikus sorsú Tűzoltó utcai parancsnokot 1958. december 1-jén akasztották fel a gyűjtőfogház udvarán. Angyal a Tűzoltó utcában (a Salkaházi Sára téren) szobrot kapott, 1996 óta pedig az Üllői út és a Ferenc körút sarkán egy 1956-os foghíjon kialakult közterület az Angyal István park nevet viseli. Itt az ingyenes wifi és a QR-kód segítségével a fiatalok tájékozódni is tudnak, sőt egy kedves alkotást is elhelyeztek itt. A papírrepülő szárnyán Angyal-idézet olvasható: „Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni.”
De vannak egészen bornírt példák is a környéken. A nyolcadik kerületi Nap utcában 1956-os golyónyomok láthatók egy közel hatvan éve renoválatlan ház falán, előttük plexilap, amelyre az emlékezet bajnokai (a józsefvárosi önkormányzat részéről) felírták: „Ezek a golyónyomok őrzik az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét.” Hogy a külföldiek is értsék (azt, hogy a helyhatóság lusta volt tatarozni), kiírták mindezt angolul is.
Sokkal érdekesebb (lehetne) a Jocó-csoportra emlékező tábla a Práter utcai szakképző iskola falán. Ritecz József gépkocsivezető 1933-ban született, kalandos életet élt, a forradalom előtt 11 hónapot szolgált a koreai háborúban, november 4-én még az aláaknázott utcán harcolt. Tüdő- és váll-lövés érte, elterjedt, hogy meghalt. Ehhez képest decemberben Ausztriába szökött, Svájcban telepedett le, gépésztechnikus lett, egy focicsapatban is játszott. Egy rendőr barátja tanácsára tolmácsolni kezdett a börtönben, 1975-től már börtönigazgató Bázelben. Nyugdíjasként 1990 után többször hazajött – mindez természetesen nincs rajta az emléktábláján.
Ami ott van, sokszor forrásokkal meg nem támogatott szöveg. Eörsi László évekkel ezelőtt a Históriában megjelent cikkében hívta fel a figyelmet a szövegek bántó tudománytalanságára és a személyek önkényes kiválasztására. Tengernyi a hiba. Az egyik 1993-ban elhelyezett emléktáblán az áll, hogy Iván Kovács László október 30-ig „vezette a harcokat”, miközben azok 29-én befejeződtek. Egy másik táblán Erdős Imre parancsnokhelyettest tévesen Istvánra keresztelték, Jámbor József nem század-, hanem rajparancsnok volt.
Egy kilencvenes évek eleji táblán a Kócos, a Pufi és a Kéksapka ragadványnevű felkelőkre emlékeznek. Pongrátz Gergely a Corvin köz című könyvében emlegette őket, de valódi nevüket nem tudta. Egy corvinista visszaemlékezése szerint Kócost Tóth Ilonának hívták, és a forradalom idején állapotos volt. A levéltári források azonban Kócost – aki november elején tisztázatlan körülmények között vesztette életét – Kerekes Máriaként jelölik. Eörsi László szerint Pongrátzék állításai általában sok tényszerűtlenséget tartalmaznak. Pufi és Kéksapka csak és kizárólag Pongrátz emlékezetében élt, mégis felkerültek az emléktáblára. Azok közül, akiket pontos névvel említenek, néhányan nem a harcokban vagy a kádári megtorlás idején haltak meg. A „Cinka Panna” ragadványnevű Szabó Ilona is minden bizonnyal fiktív személy, neve semmilyen forradalommal kapcsolatos forrásban nem került elő, nincs halotti anyakönyvi kivonata sem. Mesz János („Falábú Jancsi”) viszont minden kétséget kizáróan létezett, és annak ellenére hősiesen küzdött, hogy nem volt éppen kifogástalan úriember. Lábát a szentendrei HÉV vágta le, a negyvenes években tizenhatszor ítélték el köztörvényes bűnök miatt. Huszonhét tagú bandájával a Práter utcai iskolában helyezkedett el, négy ágyújuk is volt. Egy szemtanú szerint a Köztársaság téren ő lőtte vagy lövette le a pártházból kilépő Mező Imrét. November 4-e után sem tette le a fegyvert, a féktelen katona a Verseny Áruház kifosztása után sebesült meg, majd 25 évesen meghalt.
– Forradalmár volt, de nem úgy, ahogy az emléktáblán áll – foglalta össze némelyekről a forrás nélküli tanulságot a történész, és hozzátette: azt, hogy Iván Kovácsra két tábla is emlékeztet, nem bánja, mert a november 1-je után Pongrátzék haragja elől a gödi otthonában megbújó ellenállót az 1956-os forradalom egyik legnagyszerűbb alakjának tekinti.
– Most látom először ezeket az emléktáblákat – mondta a Corvin közben a Budapest Galéria egykori köztéri képzőművészeti osztályvezetője. Szilágyi András szerint egészen biztosan nem zsűriztették őket, az emlékhely kialakítói feltehetően jó kapcsolatban álltak a józsefvárosi önkormányzattal. – Domborműves emléktáblákat is kihelyeztek – jegyezte meg a szakértő –, ami képzőművészeti gesztus. Valószínű, hogy mindenki toleráns volt az emlékezőkkel szemben, itt ugyanis sokan meghaltak a harcok során. Az is valószínű, hogy a korabeli emlékezők, akik bizalmatlanok lehettek a hivatalos formulákkal szemben, nem is tudták, mi az eljárás emléktábla-állítás esetén. Tudtam néhány zsűrizett emléktábláról, Gulácsy Horváth Zsolt készítette őket, de azokat nem látom itt. A Kilián laktanya falán lévő domborművek is az ő zsűrizett alkotásai.
Szilágyi András arra is emlékszik, hogy munkája során több 56-os szervezettel kapcsolatban állt. Mindig erős volt köztük a rivalizálás. A Corvin köz táblái is azt igazolják, hogy az egykori felkelők saját vizuális élményeiket szeretnék a köztereken viszontlátni, miközben az emlékhelyek az utókornak szólnak. A városligeti 56-os emlékmű körüli viták jól visszaadták ezt a problémát. A táblák sokfélék, a bronzplakettől a gravírozott szövegekig terjed a skála, hiányzik a kompozíciós egység. Minden drámai ismertetés ellenére sem biztos, hogy ezek felelnek meg a legjobban az emlékezés korszerű feltételeinek.
