Én ezeket szeretem a legjobban: olyanok, mint valami kihunyt bolygó rejtjeles üzenetei, amelyekbe mindenféle szépet, tartalmasat lehet beleképzelni. Például, hogy milyen más lett volna az életem, ha időben kitanulom a vastagon megdöfés és a vékonyan agyonszúrás fortélyait! Van ennek a kategóriának könnyedebb, pajkosabb változata is: „iszik, mint a csonoplai tamburás”, vagy „hallgat, mint süket disznó a búzában...”
Szóval akad mindenféle, egy csomó szellemes és szemléletes is (ott van, amikor a farok csóválja a kutyát), de – mi tagadás – a többségük falvédő-filozófia.
Mert ugyan mit kezdjen az ember egy olyan fennkölt gondolattal, mint „ki korán kel, aranyat lel”, amit már az általánosban is úgy fordítottunk le, hogy „ki korán kel: hamar álmos...”?
Mondanom se kell, ezek a lapos, ájtatos frázisok a legfuttatottabbak, ezeket verték belénk szolgai szorgalommal mindenkori tanítóink: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik; rend a lelke mindennek; halál ellen nincs orvosság; a harag rossz tanácsadó...
A maga ellenállhatatlanul diszkrét módján Karinthy is regisztrálta a jelenséget, amikor a New Yorkban összegyűjtött néhány echte balkáni közmondást, amely a kvintesszenciáját adja az ősi népi gondolkodás feneketlen mélységének. Például azt, hogy „rühestől ne kérj kucsmát!” Vagy hogy „öregember, fakó bocskor”. Én nem vagyok olyan szofisztikált, hogy balkáni kitérővel jussak el a hazai hepehupákig, de senki ne higgye, hogy arra akarok kilukadni, a magyar közmondások még a többiekénél is banálisabbak.
Ezt már csak hazafias alapon is visszautasítom.
Vallom, hogy minden népi bölcsességben az álszent ministránsetika és a legbunkóbb előítélet dominál, ergo nincsen semmi röstellkednivalónk.
Hogy mást ne mondjak, az egyik legmagyarosabbnak tartott aranyköpés – a pénz olvasva, az asszony verve jó – német eredetű, csak a dolgos teutonok nem az anyagiakhoz asszociálták a feleség rendszeres verésének parancsolatát, hanem a ciklikus háztáji munkához, konkrétan a diótöréshez: Nussbäume und Weiber wollen geschlagen seyn.
Ezzel együtt nem tennék egyenlőségjelet az egyes népek szólásai közé: mindegyik a maga módján bornírt, mindegyik a maga formáját hozza. Például nehezen tudnék más nyelven olyan protestáns módon praktikus aforizmát elképzelni, amelyből angolul tucatszám akad: „Reménykedj a legjobban, és készülj a legrosszabbra” (Hope for the best, but prepare for the worst) vagy „az Úr azokat segíti, akik magukon segítenek…” (God helps those who help themselves). Az sem véletlen, hogy a katalánokhoz, vagyis a világ legtartózkodóbb népéhez fűződik „a bizalomnak undor lesz a vége” (la confianca fa fastic) mondás, a gondviselésben inkább hívő spanyolokéhoz pedig az, hogy „minden újszülött egy vekni kenyérrel a hóna alatt érkezik a világra” (cada recién nacido trae una barra de pan bajo el brazo), vagy hogy francia legyen az a hetyke szólás, hogy a „hazugságra még nagyobb hazugsággal tromfolj” (A menteur, menteur et demi).
Magyarán minden népnek olyan közmondása van, amilyet megérdemel. Nyilván nekünk is.
Csak tisztázni kéne, hogy a bölcsességeink közül melyek tekinthetők ténylegesen hungarikumnak. Nem a legbárgyúbb aforizmában is könnyen előforduló csodálatos, fura kifejezésekre vagy e kifejezések rejtett jelentésére gondolok. Olyanra például – amint azt a halálba hajszolt Kertész Manó 1922-es Szokásmondások című könyve kimutatta –, hogy a magyar közmondások egy gyanúsan jelentékeny része a kínzással és a fizikai szenvedéssel függ össze. Minden régi szótár ezt igazolja. Dugonics András 1820-as gyűjteményében, a Magyar példa beszédek és jeles mondásokban például a Büntetések c. rész külön alfejezetekben tárgyalja a hát-, az orr-, a far-, a nyak- és a fejveréssel, valamint a „föl akasztás”-sal és a „Más büntetések”-kel kapcsolatos mondásokat.
A tortúrák tehát elég mélyen be vannak ágyazódva nyelvünk, s ekképpen népünk-nemzetünk tudatalattijába, de én most arról akarok beszélni, ami a tudatfelettijükbe is behurcolkodott, arról, amit zsenge gyermekkorom óta hallgatok, mint követendő példát, kötelező normát. Érdemes végigzongorázni főbb jellemzőit.
Az egyik a beszéd-, a gondolat- és – végső soron – a logoszellenesség. Ez nem a „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú megalapozott tanács, hanem a verbalitás, a gondolkodás sima gyűlölete. „Sok beszédnek sok az alja”, állítja a mondás, és ebben van is valami, amennyiben arra a kényszeres fecsegésre, notórius mellébeszélésre vonatkozna, amely mind a köznép, mind pedig az elit egy részének sajátja. De nem arra vonatkozik, nem csak arra. Nem véletlen, hogy nincs olyan megfelelője, amely a bamba hallgatást, a gyáva kussolást, a homályba borult elme tompultságát ítélné el. A „bámul, mint borjú az új kapura” más eset.
Bár minden efféle össznemzeti tanításnak a gyerek a fő áldozata, van köztük olyan, amelyeket kizárólag csak neki szánnak. Ilyen a „magyar ember evés közben nem beszél”. Vagy: „aki kíváncsi, hamar megöregszik”. Tematikájában más, ám alattvalói, feudális szellemében ugyanazt képviseli az „aki hazudik, az lop” típusú aranyköpés, amit csak a hármas csapás és a bitófa képes überelni.
Idetartozik még a „nem az a legény, aki üti, hanem aki állja”, a vak engedelmesség, a szolgai tűrés, az irracionalitás eme ars poeticája.
Tudom, miről beszélek. Amikor 1964 januárjában a Dózsa nevelőotthonba kerültem, a beavatás egyik mozzanata abban állt, hogy az iskola legerősebb csávójával, egy túlkoros ifjúsági bűnözővel kellett megküzdenem a fenti feltételek szerint. Azaz védekezés nélkül várnom, hogy leüssön, majd ha sikerül fölmosniuk, én somhatok be neki egyet.
Annyira fölháborított a dolog bornírtsága, annyira rettegtem a nyilvános megaláztatástól, hogy elvesztettem a fejem, és elkezdtem vádolni őt, hogy nem mer kiállni velem rendesen bunyózni. Nem értette a problémámat, de felfogta a sértést, úgyhogy annak rendje s módja szerint nekiálltunk verekedni. Nem mesélem el a homéroszi küzdelmet, legyen elég, hogy nem tudott leütni, mint egy kutyát, és hogy a dózsások többsége attól fogva mellém állt. Furcsa módon még az a nagy benga barom is. De befogadni sose fogadtak be. Túlságosan kíváncsi voltam és túlságosan sokat beszéltem. Még evés közben is. Meg után is. És az ősi intézeti párbajt se vállaltam. És mindent azért nem lehet megbocsátani.
