Kiváló: Mezey, érdemes: Darvas, Markos

Mintha különállását hangsúlyozná a poharával félrehúzódó Mezey Mária (nem, mellé még viccből sem írnám le, hogy „elvtársnő”, a polgári színjátszás e nagyszerű alakját semmiképpen sem bántanám meg ilyesmivel).

S akkor most azon lehetne gondolkodni, hogy a politika vajon akkoriban vagy most nyomja rá inkább bélyegét a kitüntetési listákra. Mert persze, hogy volt akkor is nyomás. Darvas már 44 éves volt, túl megannyi nagy színpadi és filmszerepen. És mégis már az is csodaszámba ment, hogy érdemes művész lehetett.

Hiszen 1956-ban is szerepet játszott (forradalmi bizottságot szervezett), amiért 22 hónapig ült börtönben, és csak 63-ban léphetett újra színpadra, és csakis vidéken (Miskolcon). Egy év múlva a József Attila Színházba jöhetett Pestre (ez is egyfajta száműzetés volt, Sinkovits Imrének is itt kellett vezekelnie egy ideig), majd mehetett Várkonyi elvtárshoz a Vígszínházba.

Hanem aztán a művészet mégis győzedelmeskedett, 75-ben kiváló művész lett, 78-ban a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban pedig már a szabad Magyarország díjazta őt újra Kossuth-díjjal. 

Mezey Mária a Kossuth-díjat sosem kapta meg (1983-ban, tehát a rendszerváltás előtt hunyt el), Alfonzó meg nem jutott feljebb az érdemes művésznél 1987-es haláláig (hacsak a 82-ben neki ítélt aranyfokozatú munka érdemrendet nem számítjuk).

A sikert nehéz mérni, fontos a közönség tapsa, de legalább annyira a kritikusok kitüntető figyelme, a pályatársak véleménye. És a társadalmi elismerést szimbolizáló állami díj is. Ha biztos lehetne a művész, hogy a széles közmegegyezés ítéletét fejezi ki, ha az aktuális miniszterelnök a kezét nyújtja neki a Kossuth téri Házban.

Mert teljesen együtt lehet érezni Blaskó Péterrel, aki az általa elutasított Gyurcsány Ferenctől nem vette át a Kossuth-díjat, amit többek között remek veszprémi Kádár-alakításáért ítéltek neki. Csakhogy biztos lehetett-e benne, hogy 2011-ben nem éppen ezt a gesztusát honorálta a következő kurzus?

Emlékszem, hogy amikor a nyolcvanas években Párizsban megjelent Illyés Gyula Kháron ladikján című esszégyűjteménye, a francia kiadó vezetője ironikusan megjegyezte: – Csak két napra becsuknátok a nagyra becsült szerzőt, már rendelhetném is az utánnyomást!

Nem hiszem, hogy van igazi művész, aki így akarná a sikert.