galéria megtekintése

Kiváló: Mezey, érdemes: Darvas, Markos

3 komment


Kelen Károly

Na, tessék, éppen jókor jött elő ez a fotó. Mert mostanában megint állandóan szóba kerül művészet és hatalom viszonya. Szóba állhat-e a művész az aktuális kormányzat képviselőivel, kitüntetheti az éppen hatalmat gyakorló miniszterelnök a saját híveit, vagy egyetemes érdemek alapján kell osztania a díjakat? Itt van KÉPMENTŐ sorozatunk újabb darabja.

Szóval a képen Darvas Iván elvtárs és Markos József (Alfonzó) elvtárs kedélyesen beszélget a kommunista miniszterelnökkel, a politikai bizottság tagjával (aki másrészt az új gazdasági mechanizmusnak keresztelt „pszeudokapitalista” kísérlet egyik vezető embere volt, félre is állították, amikor a visszarendeződés megkezdődött a hetvenes években).

A képen Alfonzó és Darvas Iván érdemes művész alkot csoportot Fock Jenővel és Kazimir Károllyal 1969-ben a Parlamentben a kiváló és érdemes művészi díjak átadása után. Előttük balra egyedül álldogál Mezey Mária, aki azon az április 4-én kiváló művész
A képen Alfonzó és Darvas Iván érdemes művész alkot csoportot Fock Jenővel és Kazimir Károllyal 1969-ben a Parlamentben a kiváló és érdemes művészi díjak átadása után. Előttük balra egyedül álldogál Mezey Mária, aki azon az április 4-én kiváló művész lett
Kéri Dániel / Népszabadság/archív

Ott van velük a Körszínházat alapító Kazimir elvtárs, aki nemsokára a Thália igazgatójaként népművelő színházával arat sikereket a párt vezetői és – meglepő módon – a közönség köreiben egyaránt.

 

Mintha különállását hangsúlyozná a poharával félrehúzódó Mezey Mária (nem, mellé még viccből sem írnám le, hogy „elvtársnő”, a polgári színjátszás e nagyszerű alakját semmiképpen sem bántanám meg ilyesmivel).

S akkor most azon lehetne gondolkodni, hogy a politika vajon akkoriban vagy most nyomja rá inkább bélyegét a kitüntetési listákra. Mert persze, hogy volt akkor is nyomás. Darvas már 44 éves volt, túl megannyi nagy színpadi és filmszerepen. És mégis már az is csodaszámba ment, hogy érdemes művész lehetett.

Hiszen 1956-ban is szerepet játszott (forradalmi bizottságot szervezett), amiért 22 hónapig ült börtönben, és csak 63-ban léphetett újra színpadra, és csakis vidéken (Miskolcon). Egy év múlva a József Attila Színházba jöhetett Pestre (ez is egyfajta száműzetés volt, Sinkovits Imrének is itt kellett vezekelnie egy ideig), majd mehetett Várkonyi elvtárshoz a Vígszínházba.

Hanem aztán a művészet mégis győzedelmeskedett, 75-ben kiváló művész lett, 78-ban a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban pedig már a szabad Magyarország díjazta őt újra Kossuth-díjjal. 

Mezey Mária a Kossuth-díjat sosem kapta meg (1983-ban, tehát a rendszerváltás előtt hunyt el), Alfonzó meg nem jutott feljebb az érdemes művésznél 1987-es haláláig (hacsak a 82-ben neki ítélt aranyfokozatú munka érdemrendet nem számítjuk).

A sikert nehéz mérni, fontos a közönség tapsa, de legalább annyira a kritikusok kitüntető figyelme, a pályatársak véleménye. És a társadalmi elismerést szimbolizáló állami díj is. Ha biztos lehetne a művész, hogy a széles közmegegyezés ítéletét fejezi ki, ha az aktuális miniszterelnök a kezét nyújtja neki a Kossuth téri Házban.

Mert teljesen együtt lehet érezni Blaskó Péterrel, aki az általa elutasított Gyurcsány Ferenctől nem vette át a Kossuth-díjat, amit többek között remek veszprémi Kádár-alakításáért ítéltek neki. Csakhogy biztos lehetett-e benne, hogy 2011-ben nem éppen ezt a gesztusát honorálta a következő kurzus?

Emlékszem, hogy amikor a nyolcvanas években Párizsban megjelent Illyés Gyula Kháron ladikján című esszégyűjteménye, a francia kiadó vezetője ironikusan megjegyezte: – Csak két napra becsuknátok a nagyra becsült szerzőt, már rendelhetném is az utánnyomást!

Nem hiszem, hogy van igazi művész, aki így akarná a sikert.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.