A fejét felütő csurkizmus – korántsem csak Csurka István személyéhez vagy mozgalmához köthető – jellegzetes retorikai kliséinek nyelvi és tartalmi elemzése a meghökkenés, az átmeneti lehangolódás ellenére is jobbára arra fut ki, hogy mindezt egy bal- és jobboldalt átfogó demokratikus konszenzus helyre tehetné.
A szövegek nem okoznak meglepetést, ugyanazok az arisztokratikus erényei tűnnek minduntalan fülünkbe, az elegancia, a tapintat és a nagyvonalúság, a méltányosság, a derűs kétkedés és az önirónia, amelyet olvasás közben is észlelni szoktunk.
Mindez csak súlyos és átmeneti kisiklásnak látszott, aminek nem X. vagy Y., pláne nem a cenzúra, hanem a közös európai hagyomány mint a nyilvános beszéd zsinórmértéke fogja végét vetni.
|
Hallani a hangján, hogy tényleg szereti az irodalmat
Földi Imre |
Ma persze szomorúbban hallgatjuk ezeket a szövegeket, akárcsak Esterházy, aki jórészt az álnemzeti és álirodalmi giccs ellenében írja a borító hátlapjára rövid ajánlását, a nemzeti kultúra sokszínűsége, az ízlés és a minőségérzék védelmében.
Ennek apropóján idézi Kerényi Imre kormánybiztos a feszt csupa jó hírt mondó Magyar Krónikát beharangozó emlékezetes leveléből a pecsenyekacsás részt (a rút kiskacsát, tehát az egyik előző esszékötete címét adó kitömött hattyú után), tudniillik, hogy ő történetesen épp ilyen, szereti az örömet, a „jóságait megírni”.
És valóban az ízlés és a sokféleség védelmét mintha jobban látnák el azok a szövegek, amelyek nem a sértett kultúrharcosok rémes és vacak mondataival, hanem a mesterek és írótársak komolyan veendő, tökéletes vagy problémás bekezdéseivel foglalkoznak, illetve az e bekezdések mögötti erkölcsi hitekkel és feltevésekkel.
Bár felvillan a felolvasott sorokban egy-egy írói arcél, és sokszor szóba hozatik Kelet- és Közép-Európa, Kelet- és Nyugat-Európa viszonya, kultúránk és történelmünk sajátos európaisága, azért ezek a szövegek elsősorban mégsem tárgyukkal, hanem szerzőjük világával tartoznak össze.
A minden szerzői gondolkodásmódot magába olvasztó Esterházy-széppróza részei ezek az írások, nem sok különbözteti meg őket a regényekről.
A szövegek nem okoznak meglepetést, ugyanazok az arisztokratikus erényei tűnnek minduntalan fülünkbe, az elegancia, a tapintat és a nagyvonalúság, a méltányosság, a derűs kétkedés és az önirónia, amelyet olvasás közben is észlelni szoktunk.
És persze az a mélyen katolikus gyökerű hit, hogy minden hitelesen elképzelt és megírt világ, minden lehetséges világ minden lehetséges világok legjobbika. Esterházynak azért is van füle mindarra, ami jó, akkor is, ha nagyon eltér saját stíluseszményétől, mert végső soron épp ez a stíluseszménye: a szövegközöttiség.
Hallani a hangján, ha kicsit néha fáradtan cseng is, hogy tényleg szereti az irodalmat, örömét leli benne, hogy mindez a megkomponált, elrendezett gazdagság és sokféleség: van, létezik.
De azért érezhető – és ez új – némi makacs rosszkedv is abban, ahogy beszél, valami keleti-európai, hazai ízű kilátástalanság félelme vagy talán immár bizonyossága bujkál a hangsúlyaiban. Hogy mégsem egészen úgy van, tán eredetileg sem volt úgy, és főleg majdnem bizonyosan nem úgy lesz, ahogy egykor elképzeltük.
Ezeket az írásokat először mégis érdemes először lassan, apránként elolvasni, felolvasva akkor lesznek igazán élvezhetők, amikor már kellően meghitt ismeretségbe kerültünk velünk ahhoz, hogy a mondatok és a felolvasás dallamára tudjunk figyelni.
