Így aztán az addigi viszonylag békés és úgy-ahogy berendezett életem felrúgásának érzékeltem az első jeleket. Temesvár, Kolozsvár.
Valami változhat, mondta az apám. Egész éjjel a tévé előtt ült, a karácsony jelentősége hirtelen kezdett elveszni, de egy 17 évesnek ez nem akkora szívfájdalom.
Lehet, hogy ha akkor megkérdeztek volna, hogy szeretnék-e változtatni bármin is, akkor csak motyogok magam elé. Jobban érdekeltek a lányok, a közelgő vébé, mint a szabadság, amely éppolyan volt, mint a keménnyé száradt szaloncukrok a fa ágain. Nem volt szabad megenni, mert nem volt könnyű pótolni őket, így hát kitaláltam, hogy nem is szeretem a szaloncukrot. Ehetetlen és kész. Egye csak meg Elena, a kémikus!
Mit is kezdenék a szabadsággal? Hiszen szabad voltam, ha mértékkel is. Mint a rab, aki pontosan tudja, meddig tartanak a falak. De azon belül buli van! Az épp fölbuzgó hormonok úgysem engednek igazi teret a félelemnek.Honnan tudtam volna, hogy az az igazi szabadság, ha magam engedem leverni a határt jelző cölöpöket. Ha magam szabok mértéket a parttalan vágyakozásnak.
Egy kisváros eleve alkalmatlan a forradalomra. Ez akkor is kiderült. Nálunk csak akkor merészkedtek ki az új főtérre, a csupa betonból formált tapstérre, amikor szinte már minden eldőlt.
Persze még lövöldöztek Bukarestben, néha elhaladt a társasház előtt egy autó, ahonnan hangszóróból figyelmeztették a lakosságot, hogy fel kell készülni a terrorakciókra. Ne igyunk a vízből, mert megmérgezhették stb. Minden rémhírnek bizonyult. És ezt mindenki tudta. Ittunk a vízből rögtön a bejelentés után, hiszen kisvárosban csak a tévében van terrorista. Kishitűek voltunk, de addig épp ez védett meg minket a túlkapásoktól, a vakmerőségtől, attól, hogy velünk együtt robbanjon fel a puliszka.
Gyűlöltem ezt, de egy centivel sem voltam bátrabb. Nem is tudtam, hogyan lehetnék.
Aztán néhány dolog tényleg megváltozott. A román szomszédok, akiket elvileg utáltunk, és ők is utáltak minket, anyámmal ölelkeztek a folyosón. Senkinek sem jutott eszébe, hogy egyszer egy házibulinak az amúgy csendes román családfő azzal a halk bejelentéssel vetett véget, hogy tudja, hova kell szólni, ha nagyon ugrálunk. Tudta mindenki, hogy mire célozgat. Egy ilyen célzás után pedig már nehéz tangózni.
De az is lehet, hogy mindez már legenda. Az emlékezet amúgy is a hősiességnek kedvez, a rikítóbb árnyalatoknak.
Hirtelen nézhetővé vált a román tévé, amely a magyar adás mellett mindig is paródiának hatott. Emlékszem, azt vártuk visszafojtott lélegzettel, hogy vajon magyarul is kiírják-e a Boldog karácsonyt a többnyelvű köszöntő mellé. Végül tényleg feltűnt, s ebből apám jó jeleket vélt kiolvasni. Nem lett igaza, hiszen akkor még előttünk álltak a márciusi marosvásárhelyi események, Sütő fél szeme, a polgárháborús hangulat.
S jó lenne még tudni, hogy mit kaptam akkor ajándékba. Talán pizsamát és könyvet, amit a nagyapám hozott át a kishatárátlépőjével. May Károlyt vagy Vernét, netán valami komolyabbat. Csak innen tudom, hogy végül is azt kaptam, hogy most megírhattam ezt. Újságba, kinyomtatva, pillanatig sem gondolkodva el azon, hogy mit is kellene belepréselnem a sorok közé.
Ott van minden a szavakban.
