Igaz, Claude Askew erről a kudarcról nem szerezhetett tudomást. Ő akkor már négy éve halott volt ugyanis, ahogy hitvese is, akivel közösen jegyezték a darab, majd a film alapjául szolgáló regényt. Mert habár Alice Askew (született de Courcy) neve minden gyalázkodó pesti kritikából kimaradt, a történet kiagyalásában legalább olyan nagy része volt, mint a férjének; legfeljebb a színpadra állításban segédkezett nekik az amerikai Edward Knoblock. Mindezek fényében viszont kevéssé meglepő, hogy a Shulamite európai és tengerentúli kudarcát követően Askewék már messzire elkerülték a rivaldát, és megmaradtak az elbeszélő műfajoknál. Ami végső soron a házaspár tragikus halálához is elvezetett.
De haladjunk inkább sorban.
 |
Alice sírja a horvátországi Karbuniban
Fotó: Vári Tibor |
Az irodalmi zsengékkel próbálkozó Alice huszonhat, a tőzsdén kereskedő Claude harmincöt éves volt 1900 júliusában, amikor pompás londoni esküvőjükről még némely lapok is hírt adtak. A lelkész fia és az alezredes lánya az egybekelés után hamarosan nekifogott a Shulamite megírásának, ám a fent vázolt színpadi kudarcot követően a társadalmi témáktól inkább a hideglelős szórakoztatás felé fordultak. Miközben Geoffrey nevű fiukat és Joannak keresztelt lányukat nevelték, egy bő évtized alatt mintegy kilencven hosszabb-rövidebb rémtörténet, vámpírmese és szokványosabb romantikus kisregény került ki a tolluk alól, melyek többsége úgynevezett olcsó könyvtári sorozatokban jelent meg. Kedves hősüknek számított például egy bizonyos Aylmer Vance, egy afféle múlt század eleji Mulder ügynök, aki Mr. Dexter nevű segítőjével dolgozott a rejtélyes esetek felderítésén, és hétről hétre szórakoztatta az ilyen Holmes–Watson felállásra fogékony olvasókat a Heti Mesemondó hasábjain.
Bizonyára még évtizedeken keresztül folytatták volna ezt a munkát, ha 1914 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia nem támadja meg Szerbiát. De hát Európában cserepeire tört a békés világ: szarajevói merénylet, hadüzenet, pillanatok alatt világháborúvá mélyülő konfliktus, és bár a levelek lehullottak, a Monarchia hadserege egyre véresebb harcokat vívott a szerb király csapatai ellen.
Kérdezhetnénk, mi köze volt ehhez az Askew házaspárnak. A válasz egyszerre romantikus és megindító: a család történetének részletes Wikipédia-szócikket szentelő unoka, R. Askew úgy tudja, Claude még tizenévesen kötelezte el magát a Karagyorgyevics-uralkodóház mellett. Történt ugyanis, hogy kiskamaszként a Genfi-tó partján, Vevey-ben nyaralt, akkor pillantotta meg az éppen száműzött Péter herceget. A „magas, barna, elegáns” férfi nagy hatást gyakorolt rá, így amikor az immár idős uralkodó hazáját lerohanták, mindennél erősebb késztetést érzett, hogy segítsen. Alice és ő a Daily Express különtudósítójaként kelt át a tengeren, de részt vettek a szerb hadsereg mellé rendelt brit tábori kórház munkájában is. Claude a következő szavakkal összegezte tevékenységüket: „Alice és én elsősorban íróként keltünk útra, de készek voltunk arra is, hogy bármiféle alkalmi munkát elvállaljunk, ha úgy hozza a szükség. Korábban dr. Hartnell Beavis mellett dolgoztunk Londonban az egység megszervezésén, az adománygyűjtésen és a készletek összeállításán. A brit sajtóban olvastuk, milyen borzalmas helyzetbe került Szerbia 1914–15 telén, és ez ösztönzött minket arra, hogy tegyünk valamit ezért a bátor kis országért.”
A helyzet valóban rettenetes volt. Bár a háború első évében a szerb királyság még képes volt tartani hadállásait a túlerővel szemben, 1915 szeptemberében Bulgária összecsukta a harapófogót, így az osztrák–magyar–német haderőt már semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy elfoglalja Szerbiát, majd a következő év elején Montenegrót és Albánia jelentős részét is megszállja. 1915 októberében kezdődött meg a szerbek nagy visszavonulása: a hadsereg megtépázott maradéka és a hozzájuk csatlakozó civilek az albán hegyeken keresztül menekültek a tenger felé, borzalmas veszteségeket szenvedve el a többhetes vándorlás során. Akik túlélték a megpróbáltatásokat, azokat az antant hajói szállították át a névleg semleges Görögországhoz tartozó Korfura.
 |
Alice szerb vöröskeresztes nővéregyenruhában
Wikipedia |
A végtelen harcok és a véres visszavonulás eseményeit Alice és Claude Askew testközelből látta. Mindazt, amit tapasztaltak, A megsebzett föld: Szerbia, ahogy mi láttuk címmel írták meg, könyvükben helyszínről helyszínre követve az ország összeomlását.
Érezhető részvéttel és együttérzéssel idézték fel a megismert embereket, az érzelmekkel nem fukarkodva festették le az átélt borzalmakat. A könyv utószava az Egy kis szürke kereszt címet viseli, és a Korfuhoz tartozó csöppnyi Vido-szigetre kalauzol. Ez volt az a hely, ahová a kimerült és beteg szerb katonákat szállították, hogy elkerüljék a legyengült emberek között megállíthatatlan járványokat. Sok ezren ott is haltak meg, de legtöbbjük nem lelte sírját a parányi szigeten: testükre követ kötöttek és a tengerbe süllyesztették. Nekik és róluk is szólt az az emlékmű, amelyet így írt le az Askew házaspár: „Áll egy kis kereszt Vidón, egy egyszerű kis kereszt szürke kőből, amelyet minden hivalkodástól mentesen Szerbia barátai állítottak. Szerb és angol felirat olvasható rajta. Talán a maga egyszerűségében ez a legmegfelelőbb emlék azoknak az alázatos hősöknek, akiknek a nyughelyét jelöli.”
1916 tavaszán, a visszavonulást követően a házaspár hazatért Angliába, egyrészt, hogy sajtó alá rendezzék a Szerbiáról szóló könyvet, másrészt, hogy Alice megszülje kései, harmadik gyermeküket, Gilliant. Azonban semmi sem tarthatta vissza őket attól, hogy tovább segítsék a szerb hadsereget. A kislány még három hónapos sem volt, amikor már mindketten Salonikában (ma Theszaloníki) voltak, majd 1917 tavaszán visszatértek Korfura.
A hátramaradt dokumentumok szerint ugyanaz év őszén azért kértek szabadságot a szerb Vöröskereszttől, hogy nagyobb gyermekeikkel találkozhassanak Rómában. A tizenhat éves Geoffrey akkor tengerészkadétként szolgált a Földközi-tengeren, a tizennégy esztendős Joan bentlakásos iskolában tanult. Hogy mennyi idő jutott nekik együtt Itáliában, nem tudni; de az biztos, hogy október első napjaiban Alice és Claude már a Citta del Bari fedélzetén volt, hogy Tarantóból keljen át Korfura. Már a görög partoknál jártak, harminchét mérföldre voltak mindössze a Paxos-szigettől, amikor az UB–48-as lajstromszámú német tengeralattjáró elsüllyesztette a gőzhajót. A krónikák szerint az év elején hadrendbe állított U-boot a maga nemében a legsikeresebbek közé tartozott: a háború végéig összesen harminchat kereskedelmi hajót süllyeszt majd el, nyolcat megrongál, és hattyúdalaként még egy francia hadihajóban is sikerül kárt tennie.
A Citta del Barin senki sem élte túl a tengeralattjáróról kilőtt torpedók találatát, az áldozatok többségének holttestét sem találták meg soha. A házaspár emlékére 1917. október 21-én tartottak emlékszertartást Korfu szerb templomában. Az istentiszteletet a szerb metropolita celebrálta, aki nagy együttérzéssel emlékezett meg az őrnagyi címmel elismert Claude-ról és Alice-ről, akiknek – ahogy fogalmazott – a szerb nép örök hálával tartozik.
Nyolc nappal később és ötszáz kilométernyire onnan aztán egy dalmát halász a Korcula északnyugati csücskén fekvő Karbuni tengerpartján egy asszony holttestére bukkant. Az Osztrák–Magyar Monarchia helyben regnáló hatóságai megvizsgálták a maradványokat, és a rendelkezésükre álló dokumentumok – levelek és táviratok – alapján úgy azonosították, hogy ő „a jól ismert angol írónő, a londoni Alice Askew”. Még aznap eltemették a parttól pár lépésnyire, a halászkunyhók közelébe. Sírjára horvátul írták fel, hogy „Alice Askew, angol író, 29-én hozták fel a tengerből, és 1917. október 30-án temették el hivatalosan”.
A hant fölé, ami azt illeti, egy kis szürke kőkeresztet állítottak. Ott van ma is, megbújva a Karbuni partján sorakozó nyaralóházak között.
