Kinek a pop, kinek a jegesmedve

De péntekre bitang erős programot állítottak össze a szervezők. A Motörhead legenda, most pedig csupa kerek évfordulót ünnepelnek. Negyven éve alapították a zenekart, és a nem is annyira titkos motorja, Lemmy is betöltötte már a hetvenet. S bár az arcszőrzete bármikor letagadhat húsz évet, a hangja már nem a régi. Lemmy sosem volt egy Ian Gillan, ma már úgy énekel, ahogy Keith Richards gitározik a Rolling Stonesban: sehogy. Az első dalokból alig lehet kihallani egy-egy értelmes szót, mintha valamilyen távoli, afrikai ország elfeledett nyelvén brummogna igen lelkesen.

Persze Phil Campbell gitáros (aki a konferálás terhét is levette a válláról) és Mikkey Dee (aki állítólag utoljára a nyolcvanas években hibázott a dobok mögött) rendületlenül tolja alá a mocskos rock and rolltot, és egy legendának mit ne bocsátana meg az ember? Pláne hetvenévesen? Két éve egy rossz esés miatt még a turnét is félbe kellett szakítani, és az orvosok is azt tanácsolták, hogy most már jó lenne messzire kerülni a színpadot. A sok tíz telet megélt rajongók így már azért is bólogathatnak, mert nem hallgatott rájuk. Itt van, tolja az Ace of Spadest, pár mondatot is megkockáztat, mindenki örömére. És még új lemez is lesz.

Végre belátták mások is, hogy a Parov Stelar Band nagyszínpadra való. Két éve úgy tűnt, csak akkor férünk be rájuk a Sziget legnagyobb sátrába, ha a bejáratnál leszakíthatják a karunkat, olyan sokan próbáltak bejutni az elektroswing pápájának kikiáltott osztrák lemezlovas bulijára. Bár az is elég régen volt, amikor Parov még csak lemezeket pörgetett. Ma már nyolc, nem akármilyen zenésszel kiegészülve igazi házibulit prezentált Sopronban. Leginkább az új album, a The Demon Diaries dalait adják elő, de természetesen elhangzanak az olyan alapvetések is, mint az All Night.

Persze azokat is meg lehet érteni, akik azt mondják, hogy aki egy Parov Stelar dalt hallott, az hallotta az összeset. Ám ettől függetlenül igazi utcabál kerekedik a nyárestében, s a szaxofon- vagy trombitaszólót csak akkor kezdjük igazán megbecsülni, amikor David Guetta lép a tömeg elé.

Lemmy hetven, a Motörhead negyven Nyikos Péter / MTI

Lehet, hogy csak nekünk tűnik úgy, de a trendi lemezlovasok évről évre magasabb pultot ácsoltatnak maguknak, hogy onnan, éteri magasságokból hirdessék az elektronikus igét az alant csápoló halandóknak. Guetta tehát jön, lézerrel, lángokkal, füsttel, konfettivel és olyan basszussal, hogy kétszer is megfordul a hasamban a tócsni. Ezen túl mit is mondhatnánk? Azt, hogy rossz napot fogott ki valamelyik potméter, s kicsit indiszponáltan játszott? Két ritmus között elfáradt a csúszka? Guetta már annyira jó, hogy nélküle is lemenne a buli, főként hogy a konferálásával még DJ Dominique is felvenne a verseny Balatonalsó diszkójában. De akinek kellett, az boldogan süketült meg és fáradt el, majd leöblítette a felvert port, és megfogadta: jövőre is eljön drukkolni a világbékének.

Vagy a jegesmedvéknek.