A világ legjobb dobosa híresen ingerlékeny ember volt, hozzá még fekete öves karatés is. Kész csoda, hogy senkit sem csapott agyon, és beérte a szamárbőr püfölésével. Buddy Richre mégsem haragudott senki. Ugyanis egyrészt zseni, másrészt az idő 95 százalékában aranyos, vicces, nagylelkű ember volt. Igazi cukipofa.
Miként is lehetne normálisnak tekinteni valakit, aki másfél évesen már közönség előtt dobolt? Buddy Rich brooklyni zsidó vándormuzsikus szülei egyéves korában figyeltek fel rá, milyen ritmusosan és kitartóan kopog a kanalával. Négyévesen már a kor egyik legtöbbet kereső csodagyereke, felnőve pedig a dzsessz szupersztárja – anélkül, hogy valaha zenélni tanult volna. Egy ilyen alaknak igazán meg lehet bocsátani, hogy az egója nem fér be a Madison Square Gardenbe, néha pedig egy megkésett belépő, egy nem teljesen tiszta hang vagy más kisebb hiba miatt szinte leüvölti a zenészei fejét.
Nos, nem mindenki ilyen megértő. A zongorista Lee Musiker például annyira felháborodott a durva kirohanásokon, hogy titokban hangfelvételeket készített a próbateremben, az öltözőben és a túrabuszon. Az egyiken például Buddy alig tudja türtőztetni magát, hogy neki ne menjen harsonásának, akinek az a bűne, hogy nem hajlandó leborotválni a szakállát. A vita végét idézzük csak, a szóváltás jelentős részét Rich káromkodásai miatt úgyis ki kellene pontozni: – Nem vagy kemény csávó, úgyhogy miért nem ülsz vissza! Jobb, ha megtanulod, hogyan nézz ki keménynek! Én az vagyok, te nem! Úgyhogy pofa be! – Ne fenyegess! – Te kib..tt s...fej, te sz...odsz velem! Ez csakis az én kib...tt zenekarom!
A 60-as évek ismert brit énekesnője, Dusty Springfield annyira nem bírta a csuklóztatást, hogy az egyik próbán felpofozta. Frank Sinatrával, akivel még egészen fiatalon, Tommy Dorsey zenekarának tagjaként ismerkedett meg, többször is dulakodtak. Azért valami lehetett abban, hogy Buddy Rich amúgy nagyon kedves, rendes ember volt, mert a temetésén például Sinatra mondta a búcsúbeszédet. Max Roach, akivel sokáig őrült, „beszólogatós" versenyt vívtak a világ legjobb dobosa címért, mindent megbocsátott, még a rivális életében, majd halála után is több, Buddy tehetségének szentelt lemezen játszott.
Buddy Rich félelmetes energiával, ördögi sebességgel és tökéletes precizitással dobolt. Mindehhez fölényes technikai tudás és remek színpadi humor társult, aminek köszönhetően a szórakoztató tévéműsorok egyik kedvenc vendége lett. A kor másik nagy dobosával, Gene Krupával – akivel kölcsönösen tisztelték, sőt, kedvelték egymást – végigpárbajozták az országot: rengetegen voltak rá kíváncsiak, hogy ők ketten estéről estére improvizált páros szólókban próbálják követni egymás gyorsaságát és trükkjeit. Amikor azonban nagy szólisták, például Louis Armstrong, Ella Fitzgerald vagy Oscar Peterson mögött játszott, Buddy Rich alázatos kísérő is tudott maradni. Elfogadta, hogy a dob „csak" ritmushangszer, így az idő nagy részében ki kell szolgálnia a dallamot vivő énekeseket, fúvósokat vagy zongoristákat.
Buddy Rich nem szerette a countryt, kiütést kapott a westerntől, de a rockot és a dzsesszt imádta Forrás: YouTube
Annál meseszerűbb, amit egész életében híresztelt magáról, miszerint nem hogy soha nem tanult dobolni, nem is gyakorolt, egyszerűen kiment a színpadra és zenélt. Az Amerika Hangja legendás műsorvezetőjének, Willis Conovernek 1956-ban adott páros interjújukban Krupa elmeséli, hogy Rich néha beül a dobok mögé, lejátszik valamit, majd megkérdezi tőle, hogyan is hívják ezt? Aztán, miután lassabban, részekre bontva megismétli, Krupa rájön, hogy zeneileg miről is volt szó...
Ami a formális zenei képzés hiányát illeti, lehet benne valami, hiszen Rich csecsemőkorától fogva vándormuzsikosok között nevelkedett, akiknek estéről estére meg kellett küzdeniük a betevő falatért. A dobosokat figyelve nyilván el tudta sajátítani az alapokat, és őstehetség lévén nem is volt szüksége többre. Kottát sem tudott olvasni, általában valakinek meg kellett neki mutatni, mit játsszon – viszont még a hosszabb és bonyolultabb darabokat is elég volt egyszer hallania, utána mindig emlékezett minden apró részletre.
A gyakorlás teljes mellőzéséről szóló legenda azonban nyilván csak a publicitás kedvéért született. Big bandjének legnagyobb sikere például a West Side Storyból összeállított egyveleghez kötődik, s azt a premier előtt egy hónapon át próbálták. A tőle származó idézet alighanem elárulja az igazságot: „Ha keményebben dolgozol valaki másnál, jó esélyed van rá, hogy jobb legyél nála, még akkor is, ha ő a tehetségesebb."
Egy másik híres mondása szerint csak kétféle zene van, a jó és a rossz. Ennek megfelelően sok mindent játszott, még a rock felé is tett kitérőt. Egyedül a countryt nem állhatta. Nem sokkal 1987-ben, 69 éves korában bekövetkezett halála előtt, amikor egy ápolónő tárgyilagosan megkérdezte, mire allergiás, azt felelte, csak a countryra és westernre.
