Kaján Tibor csaknem mindig jókor volt rossz helyen. Ezt a sarkigazságot ugyan cáfolni látszik a kárpátaljai munkaszolgálat, ahová a frissen érettségizett (akkor még) Kalász a továbbtanulás helyett eljutott, de egészében érvényes, ha végiggondoljuk azt a két emberöltőt, amelyet a pálya kitöltött, és azt a kilencvenöt esztendőt, amely hétfőn befejeződött.
A Képzőművészeti Főiskola is jó helynek indult negyvenötben, csak az utolsó, kilencszázötvenedik évben fordult az ellenkezőjére, és nem látszott a karikatúra, a Ludas Matyi majdani rossz sorsa sem a felszabadulás esztendejében. Amott műveltséget, művészeti kultúrát, szakmát és igényességet tanult, emitt mindezeket hasznosította. Ez a két erény – grafikai minőség és vizuális humor – védte, amennyire védhette az oly kevéssé kifinomult és szatírára oly kevéssé nyitott ötvenes években, amikor emberi gyarlóságokat, társadalmi groteszket, történelmi apokrifet rajzolhattak azok, akik nem akarták követni a példakép szovjet pályatársakat.
Ekkor vált nyilvánvalóvá először Kaján emberismerete. A svájcisapkás szakik, a szemüvegesen fontoskodó hivatalnokok, a kioktató főnökök letisztult, hajlékony grafikai nyelven jelentek meg. „Egy nap sem vonal nélkül" – ezt a Hokuszai-idézetet írta később egyik könyve elejére a mester, akinek mellesleg e kifinomult művészet érvényesüléséért is küzdenie kellett. A hatvanas évek Ludas Matyijánál már nem politikai korlátok miatt volt rossz helyen, hanem semleges szerkesztői rövidlátás miatt. A legkiválóbb karikaturisták harcoltak akkor együtt és külön-külön hivatásuk szuverenitásáért, a szöveguralom, a rajzba való narratív intervenció ellen. Azaz: Kaján megint jókor volt elég rossz helyen ahhoz, hogy vidoran archaizáló, középkori-kora-reneszánsz metszeteket parodizáló stílusa élesedjék és kifinomodjék.
 |
| Kaján Tibor |
