Kevés remény

Koncz György / Népszabadság

MAGAZIN: Önmenedzselés szempontjából mennyire tervezték tudatosan a pályájukat?

HORVÁTH LILI: Tisztában voltam vele, hogy a diplomafilm, meg aztán az első nagyjátékfilm döntő a pályán. De nem lehet úgy filmet csinálni, ha az ember azon görcsöl, hogy ennek feltétlenül el kell jutnia valami menő fesztiválra. Próbáltam nem ilyesmiken gondolkozni, hanem felkészülni. Szerintem aki rendesen dolgozik, nem marad észrevétlen.

POTOZKY LÁSZLÓ: Az irodalomban az induláshoz csak egy laptop kell, olvasottság, némi tehetség, és ami a legfontosabb: fenék. Ülni kell az anyag előtt, szöszölni vele akkor is, amikor mások vígan isznak, buliznak. Én amúgy mindig is nagyprózát szerettem volna írni, csak féltem tőle, nem volt megfelelő történetem hozzá. Írtam hát egy csomó novellát, gondoltam, így lehet gyakorolni a műfajt. De nem lehet. Ez két külön dolog.

MAGAZIN: Akkor hogy billent át a regénybe?

POTOZKY LÁSZLÓ: Az Élest is novellának indítottam, csak úgy éreztem, picit előbbről kell kezdeni a történetet, és elkezdte szülni magát az anyag. Már százezer leütésnél tartottam, de még nem jutottam el az eredeti témáig. Akkor már láttam, hogy ebből regény lesz. Persze lehet, hogy tudat alatt mindig is regénynek szántam, csak nem mertem bevallani magamnak.

HORVÁTH LILI: A Szerdai gyerek sem nagyjátékfilmnek indult: a főszereplő lány karaktere a Napszúrás című kisfilmemben már szerepelt. Aztán éreztem: ebben a nőben van egy másik, egy hosszabb történet is.

MAGAZIN: Mekkora szerepe volt a mai irodalmi köröknek a pályáján? Úgy látom, elég tudatosan mozog bennük.

POTOZKY LÁSZLÓ: Amikor elkezdtem rövid prózákat írni, fogalmam se volt, hogyan működik az irodalmi élet. Publikálgattam, hogy észrevegyenek, és szép lassan belefolytam. A lényeg, hogy egyre több embert ismersz meg, és a kapcsolati tőke minden szakmában jól jön. Azzal viszont sosem foglalkoztam, hogy kivel is volna hasznos megismerkednem, a személyes szimpátiára hagyatkoztam. Valamennyire műhelyjellegük is van ezeknek a köröknek. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájához például kapcsolódik egy könyvkiadó, az Erdélyi Híradó, az én első kötetem is ott jelent meg, a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége is foglalkozik könyvkiadással.

HORVÁTH LILI: A mi szakmánk kicsi, mindenki ismer mindenkit. Keresztül-kasul dolgozunk egymás munkáiban – én a saját filmem előtt Mundruczó Fehér Istenében voltam casting director –, de klasszikus értelemben vett műhelyek nincsenek ma. Szerencse, ha a rendező több filmen át tartó munkaszövetségeket tud kötni. Körülöttem is vannak páran, akikkel már az egyetem óta együtt dolgozom, és akik nélkül nemigen tudom elképzelni a filmkészítést. Maly Róbert operatőr az egyik ilyen fix pont.

MAGAZIN: Előfordul, hogy beszélgetések hatására változtatnak?

POTOZKY LÁSZLÓ: Igen, volt olyan, hogy kidobtam bekezdéseket, átírtam egy motívumot, sőt egész epizódokat is. Leginkább a szerkesztőkre tudok hallgatni, olyanokra, mint Gáll Attila, akivel az első novelláskötetemen dolgoztam. Vagy Darvasi Ferenc. Nekik mindig megmutatom, amit írtam, és javarészt elfogadom a javaslataikat. Velük egy húron pendül az irodalmi ízlésem, és tudják is,mit akarok. Nem mernék úgy könyvet kiadni a kezemből, hogy ez a két ember nem látta.

HORVÁTH LILI: Egy film szerkesztésénél is nagy szükség van a külső szemre. A vágóasztalon megjelenő anyagot nehéz önmagában nézni, hiszen ott van mögötte az írott anyag és a forgatás élménye is. Ahhoz, hogy a film végső formája kikristályosodjon, elengedhetetlen olykor megmutatni a nyers változatokat valakinek, aki távolabb van tőle,mint én. Az egyetemi tanáraimat hívom először. Hasznos és gyakran nehéz elemző beszélgetések szokták követni ezeket a vetítéseket. A filmkészítés egyébként is nagy nyitottságot igénylő csapatjáték, néha váratlan dolgok mozdítják előre. A Szerdai gyerek forgatásán a fővilágosító 35 napon át mellettem ült a monitornál; soha nem beszélgettünk a jelenetekről.Mikor a film végét, az utolsó jelenetet vettük fel, egyszer csak odadörmögött nekem valamit. Annak a mondatnak köszönhetem a film befejező snittjét.

MAGAZIN: Miből táplálkozik a műveik elveszettség hangulata? Nemzedéki életérzés?

POTOZKY LÁSZLÓ: Tény, hogy az interperszonális kapcsolatok műanyaggá váltak. Már én is mutogatok vissza, hogy 18 évesen milyen ártatlan fiú voltam, milyen könnyen jöttek az ismeretségek, barátságok, szerelmek. Ma mindez csikorog. Hiába mondjuk az idősebb nemzedékekre, hogy így a kommunisták, úgy a nácik, meg ötvenhat meg a rendszerváltás stb. Ez csak ürügy, hogy ne nézzünk magunkba, ne vegyük észre, mi történt velünk. Merevebbek lettünk, mesterkélten állunk hozzá mindenhez. Mindenesetre, amikor az Élest írtam, a fájdalomhoz értettem a legjobban, és azt próbáltam megfogni, hogy mit tesznek az emberrel az egyre halmozódó traumák. Nem akarok beletörni a művi világba, legalább az érzelmeink, ha negatívak is, legyenek igaziak. HORVÁTH LILI: Az én filmem szerelmiháromszög-történet, középpontjában egy tinédzser anyával. Egy fiatal nő portréja, mégsem gondolom nemzedéki műnek. Ahogy magamat sem látom a generációm jellemző képviselőjének. Amint ezt kimondtam, hallom, ez a mondat is elveszettséget sugall. Pedig nem érzem magam elveszettnek. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a munkáimban igyekszem nem a felszínen nézelődni, a dolgok mélye meg borús. Legalábbis van borús dimenziója.

MAGAZIN: Nem lehet, hogy ez kulturális-művészeti tradíció?

HORVÁTH LILI: Dehogynem. Ugyanakkor éppen ezzel a hagyománnyal igyekeztem szembemenni, mikor a Szerdai gyerek zárlatába némi reményt csempésztem.

POTOZKY LÁSZLÓ: Irigyellek. Bennem is megvolt a szándék, hogy a végén elszórjak egy grammnyi reményt, de nem sikerült, az utolsó bekezdés mindent hazavágott. Jó, hogy neked sikerült zsigerből megcsinálni, nekem most nem jött össze.

HORVÁTH LILI:Az a probléma, hogy ha elkezdesz egy magyar történetet elmesélni, azonnal szembejön a történelemértékelés, a politika. Nehéz valamit egyszerűen az emberi kapcsolatok felől megközelíteni.

MAGAZIN: Nem érett meg ismét az idő a reflektív hősökre, akik végiggondolják, miben élünk?

POTOZKY LÁSZLÓ: A mai világot nem lehet reflektív hősökkel megváltani. Legfeljebb egy reflektív antihőssel. Nem akarok eszményeket közvetíteni, csak igyekszem úgy megírni egy témát, hogy az olvasónak beindítsam a gondolatait, és így tudatosuljanak benne valóban fontos társadalmi kérdések.

HORVÁTH LILI: Én is jobban örülök, ha a reflexió nem a vásznon, hanem a moziterem sötétjében történik. A filmnézők egyébként ma általában idegenkednek a nem történetmesélő, reflektívebb dolgoktól. Gondolatokat közölni verbális formában különösen népszerűtlen vállalkozás. A koncentrációs képesség extrém módon romlott. Fantasztikus dolog az internet – örülök is, hogy ilyen hatalmas kulturális robbanás idején élek –, de iszonyú káros mellékhatása a dekoncentráltság. Az ember dolgozik, és közben ott van még három másik ablak kinyitva. Nem kedvez az idő a dolgok végiggondolásának.