– A világ átlagfogyasztója számára Tokaj még mindig ismeretlen. A nevet ismerik, de már azt sem tudják, hogy fehér- vagy vörösborvidék-e. A képzettebb fogyasztóknak természetesen a szép fehér édes borokat jelenti, de sajnos viszonylag pontosan csak a borászok tudják, hogy mi történik Tokajban – árnyalja a képet a borszakértő, ugyanakkor azt leszögezi: Tokajban benne van a superbrand lehetősége, hiszen már sikerült bekerülni a világ legjobb borai közé itt termelt édes borral.
Ez nem kis szó. Bár a közvélekedés szerint a ’94-es földtörvény-módosítás szinte blokkolta a fejlődést, abban egyetért a Hegyalján mozgók jó része, hogy kiforrott és konszenzusos koncepcióval, kormányzati odafigyeléssel, törvényhozási támogatással és nem kis központi pénzosztással nagy dolgok történhetnének. De e feltételeket sokak szerint lehetetlen teljesíteni.
A megítélés is szélsőséges
– Kevés ilyen szétesett, érthetetlen borvidéket találni a világban. A fantasztikus tételek mellett rengeteg a durva, olykor hibás, olykor büdös bor. Kirívóan koncepció nélkülinek tűnik az egész, a kupleráj talán nagyobb, mint valaha – csordult ki az őszinteség Zsomborból, a harmincéves, világlátott fiatalemberből, akivel a Tokaji Ősz rendezvényen találkoztam. Szerinte jó volna, ha végre a tokaji borászok szabnának közös irányt a világszinten is egyedülálló borrégiónak, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy Tokaj elinduljon egy jobb irányba.
Idén már sokadjára rendezték meg a Tokaji Őszt, ahol a gasztronómia találkozhat a tokajival, ahol a nagyközönség kulináris élvezeteket, a borászok, szőlészek pedig szakmai programokat, érdekes kóstolókat találnak. Jó kezdeményezések ezenkívül is vannak: Erdőbényén a Bor, Mámor, Bénye pezsdíti fel a hangulatot a nyár végén. Bár egyre többen fedezik fel a bájos falut, ahol egykor kádárok dolgoztak, azzal mindenki egyetért: fejlődni kell. Nem is ez a kérdés, hanem hogy hová – és meglepő módon az is, hogy honnan.
Tokajnak még a megítélése is szélsőséges idehaza. A magát gasztroszakértőnek tartó réteg szerint az édes bor műfajilag gusztustalan. A másik véglet, hogy Tokaj nemzeti kincs, ahol minden lecsorgó csepp a nemzeti büszkeség része. Ezen a skálán rengeteg vélemény fogalmazódik meg Tokajról, aminek pedig az az oka, hogy a Tokajban előállított borok minősége is ilyen széles skálán mozog. Van, amit konkrétan nem volna szabad bornak hívni – törvényileg sem –, mégis nagy tételben értékesítik, s vannak olyan tételek, amelyek valóban a világ legjobbjainak tekinthetők. Elég csak Szepsy István bizonyos boraira gondolni, amelyek rendre 90 pont fölött végeznek a legtekintélyesebb értékeléseken.
Hol nem hamisítanak?
A legfrissebb történet Tokaj kettőségéről a Tokaj Kereskedőház esete. Az állami felvásárló-termelő cég, amely több ezer családnak biztosít hol jobb, hol rosszabb megélhetést a termények felvásárlása által, nemrégiben elismerte: az elmúlt 25 évben rendre pancsolták a boraikat, most pedig a teljes készletük felét, a borkülönlegességeik egyharmadát kénytelenek leírni,mert hivatalosan tokajinak sem nevezhetők. Másfél milliárdos a kár.
Akik ismerik a történetet, nem szívesen nyilatkoznak névvel. Mindenki azt mondja, hogy az ügy felszínre kerülése mögött Tombor András, a Tokaj Kereskedőház felügyelőbizottságának elnöke áll. Mi is megkerestük, mire elmondta: nem lehetett nem tudomást venni a dologról, mert ilyen sötét háttérrel nem lehet hozzákezdeni a tokaji minőségi javításához, vagyis az ügy kirobbantására a borvidék jövőjének érdekében került sor.
A sztorit ismerők ugyanakkor utalnak arra is: Tokajban nem csak a kereskedőháznál hamisították a bort. Sőt, az a kérdés, hol nem. Megkockáztatják, hogy a boltokban lévő palackos aszúk nagy része egy olyan borhamisító maffiahálózat anyagi gazdagodását szolgálja, amely egyszerre veri át a fogyasztókat, és élősködik a szőlőtermesztőkön. Alapos nyomozás nélkül aligha foglalhatunk állást, de e véleményt túl sűrűn hallani ahhoz, hogy legyintsünk rá.
Hegyalja valóban nemzeti kincs, abban az értelemben mindenképpen, hogy egy világszinten is egyedülálló, történelmi szőlőtermő helyről beszélünk, melynek talaj-, klimatikus és egyéb adottságai nemzetközileg elismert szakemberek szerint is lehetővé tennék, hogy top borvidék legyen. Hogy az lesz-e, az koncepció, kitartás és szakértelem függvénye. Nem utolsósorban pedig pénzkérdés, annyi pénz kellene ahhoz, hogy Tokaj kiemelkedjen a középszerből, amennyit elképzelni is nehéz.
Emészthető üzenetek kellenek
A kormányzat már döntött, az évtized végéig százmilliárd forintot fordít Tokajra, ennek elosztása azonban az eddigieknél is nagyobb vitákat fog szülni. Milliárdos büdzsét kapott például a többi között a világhírű champagne-i pincéknek dolgozó Claessens marketingcég. Ahhoz azonban, hogy a marketingmunka sikeres legyen, a minőségi és a gazdasági dolgokat is rendbe kell tenni, és a törekvéseknek illik találkozniuk a szőlőből élő helyiek érdekével.
– Mindenki el akar adni ma Tokajban. Sajnos nem szőlőt és bort, hanem birtokot – sommázta kissé szélsőségesen a helyzetet Tombor András, amikor arról kérdezték, miért van szükség arra, hogy két év alatt mintegy hárommilliárdos befektetéssel létrehozzanak egy kvázi luxusmárkát a mai tokajiból.
– A világban egyelőre nem ismerik a borainkat, és nem is veszik őket számottevő mennyiségben. Ahhoz, hogy ez változzon, érthető termékstruktúrával és könnyen emészthető üzenetekkel kell megjelenni a világpiacon – ez Vinnai Balázsnak, az ország egyik vezető informatikai vállalkozójának a véleménye, aki amellett, hogy többször volt az év üzletembere, családja révén érdekelt a hegyaljai borágazatban. Nem véletlenül indította el a tokaji önkormányzattal közösen a Tokaj.hu-t, amely turisztikai szempontból közelít a borvidékhez.
Vinnai maga is gasztronómiai és borélményekért járja a világot, így tudja: ahhoz, hogy olyan vásárlókat vonzzon a borvidék, akik hajlandók kifizetni 50-100 vagy még több eurót egy palack borért, olyan vendéglátóhelyek szükségesek, amelyek ki tudják elégíteni e réteg igényeit. – Olyan vendéglátókra van szükség, akik megfelelő tapasztalatokat szereztek olyan helyeken, ahol a legprofibbak a műfajban. Ma családostul szinte lehetetlen felfedezni Tokajt, mert nincs elég szabadidős lehetőség. Nincsenek színvonalas túra- és kerékpárutak, lovaglólétesítmények, nincsenek jó minőségű szállodák, hiszen a hétvégi turizmus nem tartaná el őket – sorolja Vinnai Balázs.
Komolyan a kapitalizmust
– Nem akarom visszasírni a szocialista évtizedeket, de az a helyzet, hogy ha nem csináljuk komolyan a kapitalizmust, teljesen mindegy, miben vagyunk – Demeter Zoltán, a hét hektáron gazdálkodó, évi 12–15 ezer palackot termelő borász mondta ezt szélesebb szakmai nyilvánosság előtt, s bár az arcokon látszott, hogy sokan nem értették meg a mondanivalóját, komoly dologról beszélt. Nevezetesen, hogy meg lehet-e élni Tokajban a szőlőtermesztésből. Amikor Tokajra mint nemzeti kincsre tekintünk, meg kell kérdeznünk magunktól: ez a kincs magától jelent gazdasági értéket és termelőeszközt is?
Demeter Zoltán nem először fogott bele abba, hogy a borvidék súlyos infrastrukturális hiányosságait taglalja. Tokajban nincs kiépítve a megfelelő dűlőútrendszer, ahol el tud menni a mezőgazdasági gép és a turista is, de adott esetben ugyanez le tudná vezetni az extrém mennyiségű esőt is, hogy kevésbé tegyen kárt a szőlőben – nem úgy, mint ma.
Az ültetvények infrastruktúrája azért is elengedhetetlen, mert a jelenlegi 5500 hektárnyi ültetvény mind mennyiségében, mind minőségében jelentős fejlesztésre szorul. A birtokok ugyanis két csoportra szakadtak. Az olyan kis gazdaságokban, mint Demeter Zoltáné, Szepsy Istváné vagy épp a Hétszőlő, a Dereszla és a Disznókő, az elmúlt időszakban rengeteg pénzt fektettek az ültetvényekbe és a technológiába is: nem csoda, hogy ott képesek világszínvonalat produkálni.
A másik tragédia
Mint a birtoktulajdonosok hangsúlyozzák, a szőlőtermesztéshez és a borkészítéshez ma már nem elég a föld, a nap és némi permetszer meg pár hordó. Ez ma már tudományos csúcstechnológiát igénylő műfaj. A leghíresebb borvidékeken kifinomult eszközöket használnak, tizedfokokra beállítható temperálótartályokat, modern analitikai műszereket, de hiába sorolnánk: amíg az ember nem látott egy komoly tokaji borászatot, az elméleti ismertetés mit sem ér.
Még a franciaországi és Napa-völgyi pincék sorát megjártaknak is leesik az álluk, ha alkalmuk nyílik megnézni, micsoda high-tech, ám színtisztán gravitációs elven működő termelési folyamatot épített ki a Béres család Erdőbényén, s milyen létesítményeket vágtak hozzá a hegybe. A beruházás nagyságrendjéről elegánsan hallgatnak, de tudni lehet: milliárdos. Nem egy. Ám nem minden termelő ennyire tőkeerős. Sőt. A legtöbben ennek a töredékét sem tudják a birtokukra fordítani, ha egyáltalán tudnak valamennyit.
Itt pedig Tokaj másik tragédiájához érkeztünk el: a birtokok jelentős része a szó szoros értelmében lerobbant. Az ültetvényeket rengeteg gazdának nemhogy fitt állapotban tartani nem volt ereje, a felújításra reményük sem volt az elmúlt 20-25 vagy még több évben. Pedig, mint Kovács Tibor, a francia tulajdonú Hétszőlő birtokigazgatója megjegyzi, súlyos hátrány, hogy az ültetvények nagy részén az ötvenes évekbeli klónokkal dolgoznak a termelők, amelyeket annak idején a szocialista borgazdaság igényei szerint fejlesztettek ki. Akkor csak a nagy terméshozam és az ellenállóság volt a szempont.
|
Valóban nemzeti kincs
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Tombor András, a Tokaj Kereskedőház felügyelőbizottságának vezetője és a tokaji megújulás egyik vezéralakja ezt az ítéletet olyan apróságokkal színesíti, mint például a sortávolság. A szocialista ültetvényeken ezt akkorára hagyták, amekkorát a kor traktorjai igényeltek. Ez, bár látszólag jelentéktelen kérdés, közgazdaságilag fontos: ha egy hektárról minden évben feleannyit szüretel egy gazda, mint amennyit lehetne, akkor a birtok aligha lesz rentábilis, és a gazda nem él meg.
Az ültetvények felújítása és újratelepítése tehát kulcsfontosságú, már csak azért is, mert a borvidék időszűkében van: két éven belül lejárnak a telepítési jogok, s nem lehet majd új területeket bevonni a termelésbe. Tombor szerint az ültetvényekre lesznek állami források, de fontos, hogy az állam csak azokat a termelőket támogassa, akik hajlandók eleget tenni egy konszenzuson alapuló, minőségi követelményrendszernek.
Aki nem képes tartani a fejlesztési ütemet, az alól előbb-utóbb kikopik az ültetvény, valószínűleg önszántából fogja eladni, s tudjuk: ha ez a folyamat beindul, az nagyfokú társadalmi és politikai feszültséggel fog járni. Még akkor is, ha ez a végkifejlet sajnos törvényszerű.
