galéria megtekintése

Kérnie sem kellett, megbocsátottak a tartótisztnek

1 komment

Urbán Csilla

A tartótiszt és a besúgottak, a zsidók deportálásáért felelős politikus fia és unokái, a cigány holokausztot (lovári nyelven a pharrajimost) túlélő romák és az őket a halálba irányító csendőrök, vak párként egy látó kisfiút nevelő család: Varga Ágota Balázs Béla-díjas filmrendező a szembesítés módszerével hoz össze olyan embereket, akik viszonyát traumák alakították, így készteti őket saját élettörténetük újragondolására. A rendezővel négyrészes, A tartótiszt, az Operatív érték - a besúgottak; a Leszármazottak; a Cigány holokauszt, Cigány munkaszolgálat 1944-ben, valamint a Szülei szeme című filmekből álló DVD-sorozatáról beszélgettünk.

– Akár az állambiztonsági munkáról, akár a cigány holokausztról vagy a zsidók deportálásában részt vevő politikus leszármazottairól beszélünk, a filmjeiben olyan témákat jár körül, amelyeket gyakran övez elhallgatás. Hogyan érte el például A tartótiszt szereplőjét?

– Az állambiztonsági múlt kutatása során részben feltárt, javarészt feltáratlan levéltári anyagokkal találkoztam. Épp egy filmemhez kutattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és elhatároztam, hogy mindenkit, akit sikerült azonosítanom, megkeresek. A nyilvántartott adataik, például akkori lakcímük, feleségeik, hozzátartóik, munkahelyeik alapján próbáltam a nyomukra bukkanni. Nagyon sokan nemet mondtak vagy tagadtak.

A filmben szereplő tartótisztet úgy sikerült elérnem, hogy a feleségének az egykori munkahelyét találtam meg a kartonon, és felhívtam őket. Már nem dolgozott ott, de megkaptam a telefonszámát. Felhívtam, elmondtam neki, hogy a férjét keresem. Elmondtam a volt tartótisztnek azt is, hogy a levéltárban kutatok, filmrendező vagyok és meg szeretném szólaltatni. Nem tiltakozott, a filmjeimet kérte, ezután találkoztunk személyesen.

 

Először nem volt arról szó, hogy szembesíteném a besúgottakkal. Körültekintően kellett előkészíteni az egész folyamatot, azonnal ezek az emberek nem szóra bírhatóak. De neki is vannak unokái, és nem mindegy, hogy a következő generációk mit tudnak, milyen hiteles információkat kapnak erről a korszakról és ezért ő is felelős. Alezredesként ment nyugdíjba, ő volt az egyik irányítója a katolikus egyházat megfigyelő személyek beszervezésének és mozgatásának. A Médiatanács pályázatára úgy adtam be a filmtervem, hogy portrét szeretnék róla készíteni. Egyik kurátor sem hitte el, hogy ezt az embert szóra tudom bírni. Kivéve Vitézy Lászlót.

– Hogyan jött a szembesítés ötlete?

– A forgatás során jutottam el odáig, hogy ez ebben az esetben is lehetséges lenne. A tartótiszt említette a környezete által Beton atyaként emlegetett Balás Béla kaposvári megyés püspököt, és rákérdeztem, hogy hajlandó lenne-e vele találkozni. Majd megkerestem másokat, például ferenceseket is. Minden forgatás alkalmával próbáltam a legvégsőkig elmenni a kérdéseimmel, egészen addig, amíg az interjúalany talán azt nem mondhatta volna, hogy most már ennyi elég volt.

„Nem értek egyet azzal, hogy akkor is megbocsássak, ha a másik nem kér bocsánatot”
„Nem értek egyet azzal, hogy akkor is megbocsássak, ha a másik nem kér bocsánatot”

– A cigány közösség a Cigány holokauszt és a Cigány munkaszolgálat forgatása során hogyan fogadta önt?

– 1998-ban kezdődött a téma feldolgozása, addig semmiféle összegzés nem készült sem a kutatók, sem a cigány kisebbséget képviselő értelmiségiek részéről arról, hogy egyáltalán volt cigány holokauszt. Csak kisebb tanulmányok születtek. Úgy kezdődött az egész, hogy egy kishírre lettem figyelmes, miszerint a svájci kormány segélyt ajánl föl a cigány holokausztot túlélő romáknak. Ehhez az önkormányzatoktól és kisebbségi önkormányzatoktól vár visszajelzést, a Vöröskereszt pedig koordinálta a felméréseket. Bársony János kisebbségkutató és Szita Szabolcs történész bírálta el a visszaküldött kérdőíveket, Szita Szabolcs lett az én filmemnek is a szakértője. A visszaküldött kérdőívek aláírói közül kerestem meg embereket, közel száz hanginterjút készítettem, az ország különböző részein. Fel sem merült bennem, hogy nem sikerül megszólaltatnom őket. Azért mentem oda, mert kíváncsi vagyok a másik emberre, tudni akarom, hogy mi történt.

– A szembesítés változtatott valamit a szereplőkön? Tudta őket szembesíteni saját magukkal?

– Mindenképpen. Elkezdtek gondolkodni az életük ezen korszakáról. A volt tartótiszt először beszélt a munkájáról valakinek (történetesen nekem) és először találkozott a besúgottakkal. Ha én nem hozom össze őket, soha nem beszélnek ezekről a dolgokról, egyikőjük sem gondolta azt, hogy valaha találkozni kellene a másikkal. Egy beszélgetéstől sosem lehet teljes fordulatot várni, ez egy érési folyamat. A társadalom részéről is így van.

A tartótiszt esetében már az is nagy dolog volt, hogy eljutott odáig, hogy kimondja, felesleges volt a munkája.

Egészen addig büszkén vállalta, hogy helyes volt, amit tett. Sokan kérdezték, miért nem bírtam rá, hogy bocsánatot kérjen, de ez akkor lehetetlen volt. Viszont egy év múlva készítettem vele egy interjút, és akkor már azt mondta, hogy ha valakit akaratán kívül megbántott, bocsánatot kér.

A cigány holokausztról szóló filmemben a csendőr fia megköveti a cigányembert azért, amit az apja tett. A cigány munkaszolgálatról szóló anyagban szóra bírtunk egy egykori csendőrt, aki már nem is tudja, hova is tegye ezt az egészet, hogy mit is csinált és miért csinálta.

A Leszármazottak esetében Endre Lászlónak, a zsidók deportálásáért felelős belügyi államtitkárnak a fia mintha ugyanabban a korban élne, ugyanúgy gondolkodik, mint az apja, hozzá képest viszont a gyerekei már máshogyan gondolkodnak. Egész addig, hogy a filmet elkészítettük, ő ezzel nem is szembesült, nem volt arra mód, hogy a gyerekeivel erről a korszakról beszéljen, egyikőjük sem kezdeményezte ezt. Azóta Endre Zsigmond már meghalt, de azt gondolom, és meggyőződésem is, hogy a személyes életüket tekintve terápia volt a filmkészítés, és nem bánták meg, hogy ez a szembesítés megtörtént.

– Az egyházi személyek esetében a hitükből természetesen következik, hogy megbocsátanak a tartótisztnek. Mi a személyes véleménye erről?

– Ők úgy gondolják, hogy bocsánatkérés nélkül is van megbocsátás. Ez a hitükből fakad. Én ezt másképp gondolom személyesen, bár nekem is van hitem. De nem értek egyet azzal, hogy akkor is megbocsássak, ha a másik nem kér bocsánatot. Egyfajta elfogadás azonban lehetséges.

– A sorozat három darabja huszadik századi történelmi traumákkal foglalkozik. A vak szülőkről és ép kisfiukról szóló Szülei szeme hogyan illeszkedik bele a sorozatba?

– -Ez a DVD-k kiadásáig, 2015-ig készült utolsó filmem. (Azóta már elkészült a legújabb, szintén a Médiatanács támogatásával, a Vasgyökerek című dokumentumfilmem.) Úgy gondoltam, hogy ha nekiálltam a filmjeim kiadásának, a sorozatba ez is belekerül, még ha ki is lóg. Nem szokványos kiadás, van rajta akadálymentesített változat, a narrált anyag hozzáférhető a gyengénlátóknak, a feliratos változat a halláskárosultaknak, és van egy angol feliratos verzió is a DVD-n.

– Mi a célja a dokumentumfilmjeivel?

– Az, hogy mint dokumentumfilm-rendező dokumentáljam vagy csak visszaadjam, hogy mi hogyan történt, számomra kevés. Szeretném továbbgondolásra késztetni a nézőket és olyan helyzetekbe hozni a szereplőimet, ami nélkülem nem történt volna meg, de nem is idegen tőlük. Olyan filmeket készíteni, amelyekkel meg tudom gyorsítani az érési folyamatokat a társadalomban.

– Mi a következő projektje?

– Most lett kész egy filmem, részben egy Erdélyből elmenekült magyar népi dísztárgyakat szenvedélyesen gyűjtő orvos portréja. Rávilágít arra, hogyan működött a Securitate, hogyan befolyásolta annak az embernek az életét is, aki elmenekült Romániából Németországba. Azt gondolta, hogy ha elhagyja az országot, élete mentes lesz a román titkosszolgálat tevékenységétől. A filmkészítés során azonban szembesült azzal, hogy ez nem így van, a Securitate irattárából megkaptuk azt a 400 oldalas dossziét, amely németországi élete és az azt megelőző évtized alatt készült. Rokonok, ismerősök jelentettek róla, azok is, akik meglátogatták, de már német állampolgárként a hazalátogatásai alkalmával is minden lépését figyeltette a Securitate úgy, hogy a volt kollégáit, barátait, rokonokat kényszerítettek besúgásra a Securitate tartótisztjei.

A főszereplő egyébként más számára értéktelen anyagokból dísztárgyakat készít, Krisztusokat farag, amelyeknek valamilyen testi fogyatékosságát, meggyötörtségét hangsúlyozza ki. Nagyon érdekelt, hogy miért teszi ezt, habár ezt ő maga sem tudta egyértelműen megfogalmazni. Az én magyarázatom az, hogy kisebbségiként Romániában az ottani társadalom számára egy „hulladék embernek" számított, mégis értéket tudott kovácsolni a saját életéből, ez a párhuzam a hulladéktárgyakkal. Gyötrődést érzett, hogy nem tud kiteljesedni Romániában, kisebbségiként, magyarként. Habár ő azt mondja, hogy neki senki nem tudott igazán ártani. A film díszbemutatója Szentendrén lesz az önkormányzat támogatásával október 22-én.

Névjegy

Varga Ágota

Született 1954. május 4-én Császáron. Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. Több dokumentumfilmje foglalkozik a huszadik század traumatikus történelmi eseményeivel és társadalmi hatásaival, négy részes DVD-sorozata idén jelent meg.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.