– Nem az a megoldás, hogy még több pénzt várjunk el az államtól könyvkiadásra. Nyolcvankilenc óta tart az az áldatlan helyzet, hogy mindenki erre alapoz, és ez tényleg tragikus – magyarázza Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó főszerkesztője. – Az ideális helyzet az volna, ha az állami forrásokat a magánmecenatúra egészítené ki, csakhogy a magyar adórendszer nem kedvez ennek, a támogatás nem írható le az adóból.
 |
Kiadói tanácskozás: lassan rájuk csapódhat az ajtó
Bócsi Krisztián |
Pedig Mészáros ebben, az automatikus támogatási rendszerben lát kitörési lehetőséget. Az állami kisegítő megoldásokban politikai szempontok érvényesülnek ugyanis. Sajnálatosnak tartja, hogy az elmúlt évtizedekben meggazdagodottaknak eddig nem jutott eszükbe, hogy segítsék a könyvkultúrát, nem látják, hogy ez hosszú távú befektetés volna. Akkor lenne elégedett, ha létrejönne valamiféle keret a támogatások megszerzésének, hogy ne a kiadók forduljanak közvetlenül az adakozni vágyókhoz.
Jó lenne, ha a mai „kézműves”, „barkácsjellegű” mecenatúrát felváltaná valami. Ha volna például egy magántőkével létrehozott alapítvány, ahová pályázhatnának. A jelenlegi akcióval nemcsak előfizetőket, támogatókat is kerestek. Vagy negyvenen jelentkeztek eddig: céhen belüliek, neves írók, olvasók. Mészáros úgy látja, az efféle akció nem idegen az irodalomtól, ma a kortárs írók is figyelnek arra, hogy eladhatóvá tegyék könyveiket. Megváltozott a hozzáállás: már nem tisztes távolságból követik a könyvek útját, hanem önmenedzseléssel segítik elő a sikert.
– Az előjegyzési kuncsorgás lassú sorvadás. Már egyetlen ilyen akció is rengeteget rombol az ember renoméján, még ha nem is tehet róla – mondja Nyerges Gábor Ádám, aki a Műúttal közösen próbál előfizetőket keresni új verseskötetéhez. Hiába jelent meg már eddig négy kötete is (az egyik Petrence Sándor álnéven), Az elfelejtett ünnepre nem kapott támogatást. Mint mondja, az olvasótól nem várható el, hogy minden alkalommal zsákbamacskát vegyen, mindig előre fizessen valamiért, amiről még csak keveset tud.
Elvben létezik magyar könyvfinanszírozás, elvben létezik magyar kapitalizmus, elvben létezik magyar kultúrtámogatás is. Ezeket kéne a gyakorlatban is működőképessé tenni, mielőtt egy-két tucat szerencsés mellett el nem tűnik a többi író Magyarországon. Bár könnyen lehet, teszi hozzá, hogy épp ez a cél: állományritkítás, mint egy vadasparkban. Egyelőre nem állnak valami jól az akcióval, de talán azért is, mert a lehető legrosszabbkor indult a kampány: a karácsony előtti hetekben. – Mégis, ki vesz olyankor egy vékonyka verseskötetet fél évre előre, amit még oda se rakhat a fa alá? – teszi fel a kérdést.
Szerencsére azért így is akadtak, akik ráálltak, de még sok előjegyzést kell gyűjteni, miközben attól fél, hogy már a tulajdon íróbarátai is unják a kuncsorgást, vagy örülnek, hogy nekik nincs ilyen problémájuk. Éppen az irodalmi élet vagy a közvetlen környezet riasztó és szenvtelen érdektelensége miatt esik jól az a pár eset, amikor valóban kíváncsiak a könyvre.
Ettől függetlenül a visszhangok tanulságosak és meglepőek: kire lehet ilyenkor is számítani, kire nem, kik azok, akik ezután kicsit ridegebbek lesznek, kevésbé közeli ismerősként kezelnek. Elvégre bizonyos értelemben, teszi hozzá, felcsapott kéregetőnek, nem csodálkozhat azon, ha ezentúl nem lesz népszerű a kollégák körében.
