Hol kezdődhetne máshol a Nadia Comaneci életéről szóló regény, mint Montrealban? A román tornászlány az 1976-os olimpián legyőzte a gravitációt és kiakasztotta a számítógépet. Az olimpiai kijelzőket szállító cégnek azt mondták ugyanis, hogy a nagy táblára három számjegynél nem kell több, hiszen tízpontos (digitális táblán 10.00-es) gyakorlatot lehetetlen elérni. Erre a 14 éves Nadia az ötkarikás játékok történetében először hibátlannak bizonyult. Montrealban csak őt nem zavarta meg, hogy az eredményt kezelni képtelen kijelző egy pontot adott neki (1.00). A nézők tiltakoztak, Comaneci viszont tudta: győzött.
A Comaneci életét feldolgozó Lola Lafon egy évvel a montreali diadal előtt született, tehát a francia regényíró (és énekes) számára a könyv főhőse és kora: történelem. Így először is kutatnia kellett. Elutazott Bukarestbe, ahol gyerekkorában hosszabb ideig élt, beszélgetett tanúkkal és szakértőkkel, megnézte az egykori felvételeket és interjúkat, olvasta a főszereplő és környezete Securitate-aktáit. A regényt végül két lábra állította: a valós eseményekre és a valósnak tűnő, de teljességgel kitalált párbeszédre.
A történetet apró jeleneteken keresztül meséli el Lafon. A fejezetek újságcikk hosszúságúak, címük pedig pontosan kijelöli az évszámot és a helyszínt. Mintha fennmaradt fényképeken keresztül látnánk rá a tornászlány sorsára diadalmas felemelkedésétől méltatlan körülmények között lezajló szökéséig. Ahogy villognak a vakuk, úgy rohanunk végig a Románia és Ceausescu számára felértékelődést hozó hetvenes éveken, majd a középkori sötétségbe vezető nyolcvanasokon. A gyorsan pörgő jelenetek között Lafon képzeletbeli beszélgetést folytat Nadiával a már megírt vagy éppen végleges formáját nyerő fejezetekről.
A fiktív párbeszédben van annyi vakmerőség, mint egy gerendagyakorlatban. Az ötszörös olimpiai bajnok Comaneci ma is csak 54 éves, Amerikában él, és az egykori botrányokat maga mögött hagyva egyszerre hős az Államokban és Romániában. Lafon mégis vette a bátorságot, hogy saját sorait maga kommentálja az egykori tornászként. Az ál-Nadia hol dicséri a regényírót, hol vitába száll vele, néha pedig hetekre megszakítja a kommunikációt. Sértődésre volna oka Comanecinek. Lafon nem hagyja ki a kellemetlen dolgokat: Nadia addig kell a sportbíróknak, a rajongóknak és a kommunista rezsimnek, amíg kislányos, nővé érve azonban már kellemetlen a tornacsarnokban és a pártrendezvényen. A nőt Ceausescu fia akarja megszerezni magának, és amikor Amerikáig szökik a rezsim elől, kint mindenki csodálkozik, hogyan lett Montreal tündéréből egy bunkó cafka. És ahogy megismerjük az élsport által meggyötört lelket, úgy látunk rá a kegyetlen edző, Károlyi Béla tevékenységére, a bukaresti diktatúra brutalitására, a balkáni nyomorra és az amerikai álszentségre. A csapongás néha fárasztó, de a tempó olyan gyors, az elbeszélés olyan feszes, mint egy talajgyakorlat.
