Annak idején a hosszú távú barátnőmék mellett laktak, a lakótelep legszélén, néhány méterre a Fehér Galamb vagy talán a Kék Macska nevű kocsmától. Bérpalota: így hívták a kertes házakban lakók a betonpanelből készült épületeket. Zajok, büdösség, könyörtelen távfűtés: nem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges ilyen szörnyű építményekben élni. Már nem látszott, hogy a nagyon szegény embereknek mekkora előrelépés egy ilyen otthon, és mi hamar arra jutottunk, hogy azonnal fel kellene számolni a lakótelepeket: kitelepítés, bombázás, só és beton.
Lehet, hogy valakiknek éppen megfelelne. De ne lehessen ezt választani. Ne létezzen ez az opció. Csináljunk helyette valami mást. Csiga, mert így hívták a lányt, Csiga, Csiguka, Csiguci, nevetett az egészen. Járt a gimnáziumba, szorgalmasan tanult, erősen forszírozta a német nyelvet, igyekezett vidám maradni, és azt tervezte, hogy az első, a legeslegelső üdvös alkalommal elhagyja ezt a nyomorult, szűk, szegény, zajos, büdös és könyörtelen országot. Leérettségiztünk, nyáron megtalálta a partnert, végigcsinálta türelemmel a több hónapos hercehurcát, és 1983-ban már valahol Burgenlandban karácsonyozott. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó. A kandallóban vaskos fenyőtömbök lobogtak. Áthatott mindent a gazdag béke. Forralt bort ittak a férjével. Arra otthon sohase telt.
A férje kétszer olyan idős volt, mint ő, nagyon jól megértették egymást. Kertészkedtek, óriási fóliaházakban, hatalmas és hullámzó mezőkön termelték az osztrák rózsát: nem híres a termék, talán nem is igazán kiváló, de ha enyhül az ellenőrzés, vagy éppen nagyon megszorul a hurok, esetenként kiszoríthatja a leghíresebbeket is. Csiga végezte az aprómunkát, egyre növekvő szakértelemmel ő irányította a termelést, a legelejétől egészen addig a pillanatig, míg a férje, azokban a hatalmas és átdöfhetetlen holland munkáskesztyűkben, megpakolja a színes és nedves növényekkel a teherautókat, és elindulhatnak a szállítmányok. Grazba, Klagenfurtba és Salzburgba indultak a kocsik – Csiga utóbb nevetett ezen, mert a későbbi férjei épp ezekre a helyekre cipelték magukkal: kertészek voltak ők is, neki meg mennie kellett. Az elsővel viszont mindvégig Máriafalván éltek, és amikor elment végre a rózsa, megkezdődhetett a diadalvacsora és az ünnepi szex.
Az első férje 1992-ben, ötvenéves korában halt meg, szívinfarktusban. Már elég meleg volt, nem szellőztette át rendesen a fóliaházat, a szervezete pedig nem bírta sokáig a magas hőmérsékletet és gyilkos páratartalmat. Csiga sokáig sírt: tervei között nem szerepelt a társ korai halála. Aztán eladta a kis birodalmat, és gyorsan hozzáment egy másik, Grazban élő kertészhez. Itt már csak tíz év volt a korkülönbség – Csiga harminc volt, az ura negyven –, gyermekeik is születtek, két fiú.
Sokáig minden szépen alakult, de amikor a kapcsolat 1997-ben visszavonhatatlanul megromlott, a férfi a válás során megszerezte a birtokot és a gyerekeket is, Csiga pedig kezdhetett mindent elölről. Eladta a rá maradt garzont, beruházott, apránként megkezdte a saját termelést, és öt éven belül a szakmabeliek keresni kezdték a kegyeit. Harmadik ura 2002-ben Klagenfurtba helyezte át a közös tevékenységet.
A vállalkozás remekül működött, de amikor a férjről lassan kiderült, hogy egyre hajlamosabb a családon belüli erőszakra, Csiga végül kidobta. Sokáig tartott a dolog. Feljelentés, látleletek, orvosi vizsgálatok, tanúk meghallgatása – még szerencse, hogy nem voltak gyerekeik. Az asszony 2008 óta Salzburgban él, az új, nála néhány évvel fiatalabb élettársával továbbra is mázsaszámra termelik az osztrák rózsát, az pedig külön boldogság, hogy a második házasságból származó két fiú néha felkeresi őket. Ülnek a kandalló előtt, ég a tűz, bort isznak, sokat nevetnek, és soha, de tényleg soha nem hallgatnak operát.
Nézem Csigát, összegezni próbálok. Máriafalva, Graz, Klagenfurt, Salzburg. Négy férj. Három felbontott házasság. Egy halott. Egy nagyon durva válás: a férfi viszi a házat, gyerekeket. Újrakezdés, erőszaktevő partner, még egy durva válás. Két fiú, akiket évekig nem lát. A szülei meghaltak. Hazajött hozzájuk, eltemette őket. Magyar rokonai már nincsenek. Érettségi találkozón most jár először. Hiába a kandallók, hiába a férfiak, ő teljesen egyedül van ezen a világon, ezt éreztem. Ennyi társtalanságba és fájdalomba közülünk bárki belehalt volna. Az ő mozgása viszont üde és gyors. Jól ápolt nő. Jól öltözött. Sokkal fiatalabb, mint mi. Sokkal fiatalabb, mint én. Tüzes a tekintete. Miért. Hogyan lehetséges ez. Hogyan csinálja ezt. Mi teszi ezt vele. Rákérdezek.
Rám néz, sokáig nevet. Magas minőségű kenőcsök, skandináv eredetű, drága bőrápolók, ennyi a titok, válaszolja. Aztán amikor megérti, hogy komoly volt a kérdés, elhallgat és gondolkodik. Aztán azt mondja, hogy talán annyin múlik az egész, hogy bennünket biztonságra neveltek. Gyűlölködő világ, mindenki fél és fenyeget, és ebben a gyilkos világban kell egy hely, te magad, ahol biztonságban élhetsz. Nem csinálsz semmit, de biztonságban élsz. Őket viszont, odakint, eközben szabadságra nevelték. Az fontosabb, mint a biztonság. Ezért aztán szerintük az ismerd meg önmagad parancsa azt jelenti például, hogy ismerd félre, és aztán zúzd szét önmagad. Ez számunkra valami rosszat jelent. De én lehajoltam. Lehajoltam egészen mélyre. És már kihallom belőle a jót. Recseg-ropog az énem. Jöhet a kenőcs.
