Hogy egy országot huszonöt évnyi állítólagos szabadság után ilyen könnyen lehet az orránál fogva vezetni, az nyilván nem a regnáló kormány bűne: részes benne a teljes politikai osztály, a média, az oktatás és mindenki, aki az alaptevékenysége részeként foglalkozik az emberek hülyítésével és/vagy okításával. Nem is érdemelne több szót a jelenség, ha nem állna éppen súlyos támadás alatt Orbánék részéről az első számú európai alapértéknek gondolt szolidaritás,
és ha nem lenne életveszélyes az a játék, amelyet a hatalom játszik velünk, mindig valamilyen külső ellenségre fogva a saját kudarcait.
Hogy az Orbán-kormány sikertelen, az aligha tekinthető axiómának – nagyon is sikeres például a hatalom megtartásában vagy a klientúra jutalmazásában –, ám ha az errefelé hagyományos sikerkritériumokat tekintjük mércének, akkor bizony az elmúlt öt év (ami már majdnem „elmúltnyolc!”) kormányzása merő kudarc. A térségbeli sorstársak közül nálunk volt a legszerényebb a gazdasági növekedés, itt a legalacsonyabb a beruházási ráta és a tőkevonzó képesség, a legvisszafogottabb az innováció, a legkevésbé szabad a média, a legnagyobb arányú a szegénység növekedése, a legalacsonyabb az oktatási ráfordítás – és itt nőtt a leggyorsabban a kivándorlás 2010 óta.
Ezeket az objektív tételeket – az államadósság, illetve a piaci szférában a foglalkoztatottság szintén semmilyen javulást nem mutató számaival – tényleg nehéz sikerként eladni, ezért hát kell egy terület, ahol a kormányzat vitathatatlanul eredményes: távol tartja az ellenséget, és megvédi a magyar lakosságot. Most ott tartunk, hogy a kormánypártok népszerűsége a házi közvélemény-kutatójuk szerint már a netadóval kezdődött csetlés-botlás előtti szinten van, és ehhez nem kellett jobban kormányozni vagy kevesebbet lopni, elég volt helyette sok-sok menekültet meg egy kis kerítésépítést mutatni a köztévében.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Itt sejtjük az egyik jelentős veszélyforrást: ha mindig mindenért valaki más a hibás – ezúttal a menekültek, akik elveszik a magyarok munkáját, sok szemetet hagynak maguk után, és a hivatalos kormányinformációk szerint fejenként naponta 1800 forint értékű tisztálkodási szert fogyasztanak el (alighanem Asso szappant használnak; ha a világ legdrágább márkája kitart náluk két napig, nagyjából ennyire jön ki az ára) –, akkor nem kell semmit másképp csinálnunk. És nem is fog semmi megváltozni, hiszen nem a tudás, a szorgalom, a tehetség vagy a becsületesség hiányzik, hanem egyszerűen csak megint nem volt szerencsénk, mint már annyiszor a történelemben.
De van egy másik, legalább ilyen súlyos kockázat is: nem lehet egy társadalomból büntetlenül kiölni a szolidaritásra való hajlamot, mert a szolidáris társadalmak sikeresebbek, a szolidaritás hiánya pedig konzerválja a lemaradást.
A Kelet- és Nyugat-Európa között a rendszerváltások és az uniós csatlakozás ellenére is meglévő különbség lényegét nem az jelenti, hogy – ahogyan az elmúlt hetekben a felszínre jött – a keletiek jobban utálják a menekülteket, hanem az, hogy a nyugatiak szolidárisabbak, egymással is meg másokkal is.
Négy évtizednyi szocializmust követően és negyedszázaddal egy olyan rendszerátmenet után, ahol a kapitalizmus nevét egyetlen párt sem merte kiejteni a száján, és mindenki, így a Fidesz is következetesen szociális piacgazdaságot mondott helyette (márpedig így történt, utána lehet nézni az akkori újságokban), mára odáig jutottunk, hogy a legcsóróbb „nyugati” államokban, azaz Görögországban és Portugáliában is erősebb a szociális védőháló, kisebb a mélyszegénységben élők aránya, és nagyobb részt kap meg a munkás az általa megtermelt jövedelemből, mint nálunk, a szocialista tábor egykori legvidámabb barakkjában.
Huszonöt év alatt csupa olyan kormányunk volt, amelyik több szolidaritást ígért – és szinte mindegyik kevesebbet adott, mint az elődje. A mostani is ilyen: pontosan annyival ígért többet, amennyi a kétharmad megszerzéséhez kellett, és éppen annyival adott kevesebbet, amennyire a kétharmados felhatalmazás lehetővé tette, hogy megszegje az ígéreteit. „Alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását. Ezért a szociális biztonságot, az esélyek kiegyenlítését és az egymás iránti megbecsülést és elköteleződést (szolidaritást) közös alapértékeknek tekintjük” – nem a Munkáspárt 1994-es szamizdat röplapjáról, hanem a Fidesz 2010-es választási programjából származik az idézet.
Azóta persze már alkotmány sincs, az „elköteleződés” pedig ugyanazt a szerepet töltötte be a NER felépítésében, mint Kőműves Kelemen felesége Déva várának falazásakor: a tetemét belekeverték a habarcsba.
Szolidaritás helyett a társadalmi csoportok egymásnak uszítását és egymással szembeni kijátszását kaptuk: a rokkantnyugdíjasokból nyugdíjcsalók lettek, a munkanélküliekből ingyenélők, a cigányokból az országot a gyesért teleszülő szociális bűnözők, a diákokból diplomaexportőrök, az ellenzékből pedig hazaárulók.
És létezik egy harmadik veszély is: az antiszociális állam csúcsra járatásához folyamatosan hazudni kell, annál hatékonyabban pedig nehéz aláásni a társadalmi morált, mint amikor a hatalom egyfolytában hazudik. Azt hazudja, hogy a menekültek „illegális bevándorlók” (mintha bárki is azért osonna át a határainkon, hogy bevándoroljon hozzánk – miközben még a legálisan honosítani szándékozottak is mind leléptek Nyugatra).
Meg azt, hogy mindenki, aki muzulmán országokból jön, szélsőséges (mintha az érkezők döntő többségét nem pont a szekuláris és plurális európai állam, a jogegyenlőség, a gondolkodás szabadsága vonzaná – és mintha közülük a legtöbben nem az erőszakba torkolló vallási konfliktusok, kényszerházasságok, becsületgyilkosságok, a női körülmetélés és a radikalizmus egyéb megnyilvánulásai elől menekülnének).
Vagy azt, hogy minden muszlim családban hat-nyolc gyerek születik majd Európában is, és hamarosan kiszorítanak minket a kontrollálatlan népszaporulattal (mintha nem lenne tudományos evidencia, hogy a magas gyermekszám a közösség túlélésének záloga a háborúskodástól és nélkülözéstől sújtott társadalmakban, ellenben a jólét körülményei között az arab vagy az afrikai bevándorlók termékenysége azonnal közelíteni kezd a többségi populációéhoz).
A legnagyobb, univerzális hazugság pedig az, hogy a szimpla önzésből kicsírázott és önzésbe fulladó menekültkrízist megpróbálják a liberális demokrácia csődjének beállítani, eltagadva, hogy a mögöttünk hagyott ötven évet – Európa történetének legjobb fél évszázadát – annak köszönhetjük, amit most az „európai értékek őrzői” szeretnének gyorsan eltakarítani: a nemzetek közötti kompromisszumoknak és kooperációnak, az érdekek összehangolásának, az emberi jogok és a szabadság megkérdőjelezhetetlenségének meg persze a szolidaritásnak. Lehet hangoztatni, hogy sokkal jobban járnánk egy olyan Európában, ahol mindent a nemzeti önérdekérvényesítés és erősorrend dönt el, csak akkor tessék történelmi példát is mutatni hozzá: akadt több száz év, amikor ez volt az egyetlen rendezőelv –annyit is ért.
Orbánnak és köreinek tökéletesen igaza van abban, hogy itt most újra a Nyugat és a Kelet áll szemben egymással. Csak arról felejtik el tájékoztatni a közönséget, hogy az égtájak csatájában mi nem a Nyugat védőbástyája, hanem a Kelet trójai falova vagyunk.
Az egoizmusunk, a Putyin (és a hasonló zsarnokok) iránti imádatunk, a feltétlen tekintélytiszteletünk, a joggal és az erkölccsel szembeni közömbösségünk, az irigységünk, az állhatatlanságunk, a mások hibáztatására és az önfelmentésre való hajlamunk mind az utóbbit bizonyítja: itt nem a Nyugathoz tartozást, hanem éppen hogy a soha el nem múlt keletiségünket akarják megvédeni. Megtartanák örökre, pedig – ahogy egy Orbán Viktor nevű ellenzéki politikus megfogalmazta alig pár évvel ezelőtt: „A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot. Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell,megfélemlít. A hatalomtól függő élet láncába fűz.” Ettől kellene félni – talán félnénk is, ha nem a migránsokkal (a cigányokkal, a homoszexuálisokkal, a szinglikkel meg a többi kinevezett ellenséggel) lennénk elfoglalva.
