Ami azért igen érdekes információ,mert 1912. október 23-án, amikor a Magyar Kurír cikke megjelent, még meg sem kötötte a főváros a bérleti szerződést azzal a konzorciummal, amely a Margitsziget fejlesztésére vállalkozott. Nem egészen négy év telt el azóta, hogy Budapest – a kormány pénzügyi segítségét felhasználva – József főhercegtől megszerezte a szigetet. Rendkívül tekintélyes összeget, 11millió koronát fizettek ki érte (illetve ilyen értéket képviselő telkeket engedtek át a Habsburg főrendnek – az ügylet emlékét máig őrzik például a Pozsonyi úti Palatinus-házak, melyek ilyen telkeken állnak).
De a Pest és Buda közötti földdarab valóban nem akármilyen lehetőségeket tartogatott: déli csücskére a századforduló óta szárnyhíd vezetett, több kikötője is fogadta a hajókat, és az északi végét érintő, Óbudát és Angyalföldet összekötni hivatott híd megépítéséről is egyre több szó esett. Így hát érthető, hogy bár az adásvételről rendelkező törvény kimondta, a sziget örök időkre nyilvános kertül tartandó fenn, gyéren beépített, vadregényes területe megmozgatta az üzletemberek fantáziáját. Különösen, hogy már a kiegyezés utáni időktől – amikor Ybl Miklós tervei alapján az északi csücskön megépült a hőforrásokat kiaknázó fürdő, délen pedig a nagyvendéglő és a kávéház – a szigetre érkezőktől belépti díjat szedtek. Az állandó bevétel tehát adott volt.
|
A vízesés
Fotó: fortepan.hu |
Vigand Rezsőtől, aki 1909-ben adta közre kitűnő Budapest-útikönyvét, azt is tudjuk, hogy mennyi volt ez a belépő. Hétköznap 25 fillért, vasárnap 40-et kellett megfizetni a szárnyhíd vámházikójánál, aki pedig hajóval érkezett, annak a viteldíjhoz számolták hozzá ezt az összeget. (Összehasonlításul: a hídvám ekkoriban 20 fillér volt, ugyanennyiért lehetett kétfogatú kocsin átkelni az alagúton, annak viszont, aki mondjuk a Nagymező utcai Moulin Rouge-ba óhajtott belépni, kerek két koronát kellett fizetnie a várható élvezetért.)
Kalauzunk tételesen felsorolja az akkor frissen a fővárosé lett sziget látnivalóit.
Délről indulva a Magyar Athletikai Club (MAC) versenypályáját és szecessziós klubházát látta az érkező, a bejárattal szemközt pedig az eső ellen menedéket nyújtó fedett sétány kínálta magát és olyasféle szolgáltatásait, mint ruhatár, dohánytőzsde, automata készülékek. A közelben volt az étterem és a kávéház, előttük minden délután katonazene. Aki pedig további élményekre vágyott, az innen induló lóvasúton kereshette fel a régi romokat, a rózsakertet, a csónakházakat, valamint az északi fertály fürdőtelepét.
A bedekkerszerző érzékletes leírásában azonban mégiscsak az a megjegyzés a legérdekesebb, amelyben a vásárlás előtti törekvéseket összegzi: „Külföldi nagy tőkék mozdultak meg, hogy játékbankot s más jövedelmező vállalatokat létesítsenek a szigeten, de a tulajdonos kir. herceg elsősorban a székesfővárost kínálta meg, hogy a közönségnek ez a pótolhatatlan üdülőhelye biztosítva legyen”.
 |
A víztorony
Fotó: fortepan.hu |
Ilyen előzmények után persze nem lehet azon csodálkozni, hogy pár év elteltével, mikor kiderült, hogy a sziget partfeltöltésére, a parkírozásra és a különféle szórakoztató és pihenést biztosító intézmények megépítésére a fővárosnak nincsen elég pénze, a segítségül hívott kormány azonnal a bérbeadást javasolta. Így emlékszik legalábbis Siklóssy László, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának krónikása: a „felterjesztésre a miniszterelnök 1912. szeptember 24-én válaszolt, kijelentvén, hogy amennyiben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Margitsziget bérbeadása iránt szerződést létesít valamely tőkeerős konzorciummal, amely garanciát nyújt arra, hogy a Margitszigetet kívánatos módon fellendíti, a pénzügyminiszter a szóbanforgó munkákra engedélyezni fogja a kért négy millió kamatmentes előleget”.
Nos, ezzel a miniszterelnöki hátszéllel aztán roppantul felgyorsultak az események. 1912. november 18-án sor került a tőke erős konzorcium alakuló ülésére: a rész vényekből meghatározó részt kötött le az angol Ritz-csoport és egy svájci befektető társaság, több bank, valamint abbáziai pénzember, mellettük pedig – látva, hogy Krausz Simon tőzsdeguru is bevásárol a papírokból – számos kisbefektető. Az 1913. január elsejével felálló Szent Margitsziget Gyógyfürdő Részvénytársaság, melyhez vezetőségi tagként a kor számos arisztokratája és mágnása adta a nevét, hatvan évre, azaz 1973-ig vette bérbe a szigetet, és fő céljai között jelölte meg a part feltöltését, a forrásvízértékesítés felfuttatását, valamint a fürdőélet felvirágoztatását.
No meg a kaszinóépítést. Tény, ami tény, hogy az rt. egyik első dolga volt igazgatósági épületet terveztetni a sziget déli csücskén, egészen közel a főbejárathoz, mely irodaház olyan pompásra sikeredett, hogy a kortársak biztosra vették: ha megérkezik a várva várt játékbankengedély, azonnal fel lehet állítani odabent a rulett- és kártyaasztalokat. A társaság emellett azonban megrendelést adott Marc Camoletti svájci építésznek és a szecesszió hazai mesterének, Körössy Albertnek is (alighanem az igazgatóság is az ő keze alól került ki), és a két tervező folyamatosan dolgozott egy nagyszabású, ragyogó kaszinóépület tervein. A játékbarlang mellé szállodákat, valamint egy esténként „kinematographként” is használható, amfiteátrumszerű színházat is szántak.
Egészen addig, míg 1913 szeptemberében ki nem tört az elementáris botrány. Történt ugyanis – rakta össze a kirakós darabkáit a részvénytársaság történetét feltáró Gyalay Mihály és Szekeres József –, hogy még az év tavaszán az ellenzék támadást indított az alig egy esztendeje regnáló (a sziget bérbeadását ez idő alatt szorgalmazó) Lukács László miniszterelnök ellen. Désy Zoltán képviselő „Európa legnagyobb panamistájának" nevezte őt, s amikor a bíróság előtt kötött ki az ügy, olyan hatékonyan bizonyította, hogy Lukács korábban a sójövedék-monopólium odaítéléséért a Magyar Banktól kapott megvesztegetési összeget, csaknem ötmillió koronát a Nemzeti Munkapárt 1910-es választási költségeire fordította, hogy a miniszterelnök még júniusban lemondott. Arra tehát már nem volt módja, hogy a Szent Margitsziget Gyógyfürdő Részvénytársaságtól bezsebelt 1,4 millió koronát is megszolgálja, és megadja a tervezett játékkaszinónak a működési engedélyt.
Lukács tehát leköszönt – személyes bukásáról szó sem volt, főrendiházi tagként hunyt el húsz évvel később –, a helyét pedig átvette párttársa, Tisza István, aki jobbnak látta nem foglalkozni a játékbank ügyével. Döntése a krónikákba úgy került be, ahogy Siklóssy megfogalmazta: „Gróf Tisza István volt az a férfiú, aki e zűrzavarban rendet teremtett; nem engedte meg a játékbank felállítását; ezzel hű maradt a Sziget hagyományaihoz s mi ennél több, a magyar hagyományokhoz. Nem adott újabb fegyvert ellenségeink kezébe! Mert arról lehet beszélni, hogy egy milliós lakosú városban nagy erkölcsi kárt jelent-e egy nyílt játékbank a sok titkolt között, az azonban nem kétséges, hogy ellenségeink a legrosszabb indulattal kürtölték volna világgá ezt az esetet, amelyhez állandóan a legsúlyosabb kommentárokat fűzték volna.”
Ellenségeink így viszont egy mukkot sem szólhattak – igaz, elesvén a remélt busás jövedelemtől, a részvénytársaság sem nagyon törte magát, hogy teljesítse programját. Mondhatni, szerencse, hogy kitört a világháború, mert így legalább előbb a gyakorlatozó utászok, aztán meg az orosz hadifoglyok serénykedtek valamennyit a partfeltöltésen. Ám mire 1927-ben a Közmunkatanács végül visszavette a sziget működtetését – azaz „megmentette az iránta érdeklődő német és svájci pénzcsoportoktól” –, a megálmodott fejlesztésekből mindössze a Palatinus strandfürdő készült el.
|
A Szent Margitsziget Rt. irodaháza
Fotó: fortepan.hu |
A bukás után valóban minden megváltozott. A társaság igazgatósági épülete kaszinó helyett hamarosan hadikórházat volt kénytelen a falai közé fogadni, és mulatságok helyett hadikiállítást rendeztek a fák között. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején diákszállót alakítottak ki az irodaházban, az rt. egyetlen nagyobb alkotását, a szárnyhíddal szemközt, a fedett sétány indulásánál emelt fogadóépületet pedig vörös leplekbe burkolták. Előtte – az időlegesen feleslegessé vált belépőjegy-árusító pavilonok szomszédságában – hatalmas gipszszobrot emeltek, egy gyermekét tartó anya figuráját.
Erről a diákotthonról még annyi tudhatunk meg Siklóssytól, hogy „a kommunisták a maguk gusztusa szerint töltötték meg lakókkal”, így „csupán 1925-ben sikerült ezt az épületet ismét beállítani a sziget berendezkedésébe”. Mikor az FKT visszavette az ügyek intézését, Spolarich György vendéglősnek adták át hasznosításra. 1933-ban pedig, amikor a válság megbuktatta az éttermet, a hányatott sorsú épületet a MAC kapta meg klubházként.
Játékkaszinó végül nem lett a Margitszigeten, a szórakozásra vágyóknak be kellett érniük az éttermekkel, bárokkal, kávéházakkal. Köztük az alsó-szigeti nagyvendéglővel, amelyet sokszoros átalakítás után 1937-ben épp Casino néven nyitottak újra. Igaz, erről legalább kellő elragadtatással jegyezte meg az akkori látnivalók krónikása, Megyery Ella, hogy benne „bridzsszalonoktól kávéházig, halloktól és társalgóktól étteremig, cigányzenés vacsora-terraszig minden van, amit csak egy modern Kurhaus nyújthat”.
Ez az épület ráadásul áll még ma is, habár szinte felismerhetetlen. Az igazgatósági iroda azonban – ahol előbb újfent hadikórház, majd katonai parancsnokság működött – a világháborús ostrom idején romba dőlt. Csak némi omladék emlékeztetett még rá, amikor 1949. március 31-én, az államosításkor végleg eltörölték a margitszigeti belépőt.
