Az is bolond kritikus, aki a kedvességeket komolyan veszi.
Még előrébb lépve, Lebrecht Liszt impresszárióját emlegette, aki sztárt csinált a komponistából, és akire hálából a végrendeletében havi nyugdíjat hagyott. Ez az ember tanította meg a világot arra, hogy Liszt nevének puszta említésére is el kell ájulni. El is ájultak a lelkes asszonyok, zongorázni már nem is kellett.
Ekkor fordultak rossz irányba a zene dolgai. Ennek köszönhetjük az árversenyt, a bérfelhajtást, a karmesterek eszelős gázsijait és még eszelősebb diktatúráját, Karajant, aki a tökéletességet akarta lemezen megörökíteni a Beethoven-ciklusaival. Mind az öttel. Aztán jöttek a kilencvenes évek, a nagy összeomlás, amikor az emberek abbahagyták a lemezvásárlást. Vége a lemezvilágnak. Havi százhúsz új lemezről a szám visszaesett harmincra. Mára tizenkettőre. Lemezek nélkül elbizonytalanodott a vásárló. Nincsenek többé csillagok, napok és holdak, megbízhatóan és bizonyíthatóan „nagy” muzsikusok, akiknek a fényképe kirakatokban van. Az egymást erősítő két zenei faktor, a koncert és a lemez hirtelen egymást gyengíti, ha nincs sztár, akkor nem veszünk koncertjegyet sem.
Bár mondhatnánk, hogy ez ostobaság, negatív utópia, kultúrpesszimizmus. Ehelyett ez többé-kevésbé a valóság, az ezredforduló zenei élete, a mélypont, amiben csak az a megnyugtató, mondja Lebrecht, hogy már nem lesz lejjebb.
Ami azt illeti, el lehet képzelni lejjebbet is, végképp nálunk, ahol a zenei élet finanszírozása a politika jóindulatától és játszmáitól függ.Most éppen jut operára meg koncertre, de egyrészt ez sem garantál semmiféle színvonalat, másrészt ki tudja, mit hoz a holnap. Norman Lebrecht előadása azonban nem itt bicsaklik meg, hanem amikor a megoldásokat mutatja. Mert nyilván igaza van, hogy valamit kell és lehet is tenni.
|
Fischer Iván is a példaképek közé került
Teknős Miklós / Népszabadság |
De amiket említ, azok voltaképpen marketingfogások, és nem is a legmegnyugtatóbbak. Az ukrán Valentina Liszitsza, amikor elakadt a karrierje, a YouTube-ra töltötte föl Chopin-felvételeit, és váratlan sikert aratott vele. Ma ötvenmillió kattintásnál jár, a lemezeit is kiadták, elfoglalt koncertzongorista. Csak éppen nem annyira jó zongorista. Norman Lebrecht ne tudná, hogy a sikeres zenész nem feltétlenül nagy zenész? Az az ember győzköd most a zenei határok átlépésének szükségességéről, aki tíz éve még mély felháborodással mesélte, hogy a svéd mezzoszoprán, Anne Sofie von Otter a következő CD-jén ABBA-dalokat énekel, és ezzel a projekttel a világ legjelentősebb lemezmagazinja, a Gramophone címoldalára kerül?!
Egyébként persze jó hallgatni a megoldási javaslatokat, főleg, hogy Fischer Iván is a példaképek közé kerül azzal, amikor Berlinben a közönséget beültette a zenekarba, hadd hallják közelről, milyen is egy Schubert-szimfóniát előadni. Mind közül a legszebb mégis a fiatal angol karnagy, Gareth Malone kalandja, aki a társadalom elesettjeiből szervezett kórust, olyanokból, akik esetleg nem is ismerik az európai zenét, de most éneklés közben megtanulják, hogy nincsenek egyedül, hogy számítanak rájuk, és számíthatnak egymásra. Gareth Malone aztán gondolt egy még merészebbet, és a társadalom legmegvetettebbjeiből is kórust szervezett. Bankárok, menedzserek, öltönyös gézengúzok énekelnek neki, egymásnak, közönségnek.
Mire Lebrecht legközelebb jön, meg is lephetnénk. A magyar társadalom legmegvetettebbjeiből szervezhetne az A la c’ARTe együttest vezető Philipp György egy kórust. Mondjuk Parlament-dalárda néven.
