Említettem volt, 1991 decemberét írtuk. A mi speciális alakulatainkat, miután elfoglalták Vukovárt, nagyon véresen hozták vissza. Én nem voltam ott a fronton, csak mellette, de mire visszaért mindenki Kikindára (magyarul: Nagykikinda, Észak-Bánát), a bázisra, ép elméjű ember nem sok maradt.
Győztünk, mondták, miénk Vukovár, de mindenki keze remegett, úgy pislogtak, mint ma, aki 24 órán át nézi a monitort. Nem láttak. Eltemettünk úgy száz embert, csak a körzetből, szerbeket, horvátokat, magyarokat, akkor még elég sok magyar élt Észak-Bánátban is. Végül már rutinból csináltuk, én gépeltem a papírokat, a többiek temettek. De utána nem volt berúgás, a szerb reguláris hadsereg nagyon kényes volt, hogy mi ne igyunk.
Viszont tudtam, mi a Tranex, egy dikálium-klorazepát, megbeszéltük az egészségügyisekkel, azt szedtük. Azt hiszem, ez nagyon kemény drog, utóbb kérdeztem egy orvostól, mi ez, mi mennyi. Kiderült, hogy a 20 mg, amit én beszedtem, s a javaslatomra mások is, túl sok volt. Inkább ittunk volna, mondta az orvosom.
De december volt, még nem tudtuk, hogy jön 1992 és a boszniai háború. A hadnagy odarakott egy puskafélét, a jugó Kalasnyikovot, hogy akkor mostantól ez az enyém. 1991. december 24-ét írtuk, este öt óra tájt volt. Én nem vagyok katolikus, meg se ilyen, se olyan. Amikor születtem, 1972-ben, a szüleim tanárok voltak, a templom előtt ügynökök álltak vasárnap, felírták, ki megy be a misére. Egyébként is csak a nagymamák jártak templomba, speciel mindkettő sváb (de magyar), talán megszokták, hogy az Istenhez imádkozzanak, ne haljon meg már mindenki.
Kaptam hát egy szuper géppisztolyt karácsonyra. Ami már azért sem stimmelt, mert formáció szerint én mesterlövésznek lettem kiképezve, de azt a távcsöves puskát ritkán kaptam meg, mert drága a távcső. Ám mivel én voltam az ezred futára, nem csak gépírója, írnoka (kiderült, hogy csak egy magyar tud gépelni, hiába, jogi szakközépbe jártam, emellett egy győztes-vesztes sereg nem mehet el), volt egy hatalmas pisztolyom is, TT, teteljacnak hívják, 7.62, üt, mint állat.
Az érdekes az, hogy voltaképp én sose lőttem egyikből se, se a pisztolyból, se a mesterlövészesből, és soha senki nem kérdezte, kipucoltam-e ezeket naponta. Persze hogy nem.
December 24-én este, amikor kezembe nyomták a szolgálati gépfegyvert, hirtelen eszembe jutott, karácsonyeste van. Picit sírtam. Nem értették a többiek, miért. Mondtam: ma karácsony van. Milyen karácsony? A pravoszláv szerbeknek két héttel később van, ámbár ők pont úgy nem ünnepelték, mint mi, jugó magyarok. Nem volt betiltva, de inkább a Télapó jött, munkaszüneti napról szó sem lehetett. Persze volt nálunk is karácsonyfa, ajándékok, ünnepi tévéműsor, halászlé meg bármi, de az én gyerekfejemben ez hatalmas örömünnep volt, hogy vége a félévnek, lehet olvasni, és úgyis jó a bizonyítvány. Eszembe nem jutott, hogy mi mivel függ össze, kisgyerek voltam.
De aznap, 1991. december 24-én este kezdett összeállni a kép. Az előző három hónap rettegésben telt el, örültél, ha nem a frontárokban kellett ülni, mert amilyen őrültek voltak a tisztjeink, kizavartak éjszaka a lövészárokba, és ha szó szerint nem szartuk is össze magunkat, nem tudtuk, mi a helyzet, ki fog ránk támadni a következő percben.
A karácsony döntő volt. Rájöttem, hogy én sem jugoszláv, sem szerbiai nem vagyok, valami más vagyok. Mondjuk magyar. Nem teljesen. Ott álltam az első emeleten, a hálóteremnél, a korlátnál, és valakinek azt mondtam, anyám, apám meg a bátyám talán most karácsony estjét ülik. És hogy ez nem normális, hogy megyek, és kipucolom, magamévá teszem ezt a kib…ott kragujevaci Kalasnyikovot.
Akinek mondtam, Igor volt. Nem írom meg a nevét, bár még a neten sem tudom megtalálni. Szenttamási, akár a szellemi apám, Végel László. Igor félmagyar, félszerb, perfekt zongorista, és x nyelven beszél. Viccnek tűnik, de nem az. Azt mondta, hogy mivel nagyon sokat drogozott, nem sorozták be időben, ezért kerültünk egyszerre a hadseregbe. Jóba lettünk, persze, hát magyarul beszél, de azt mondta, ő nem magyar. Leszarom, mondtam.
De a vukovári vérengzés után benne is megtört valami. Ő se harcolt ott, nekünk nagy szerencsénk volt, hogy – miképp mondjam – az okosabbak néha megússzák, a hülyék meg koporsóban jönnek vissza. Igor nagyon pontosan átlátta a helyzetet. És azt mondta, van az Isten, a Jézus Krisztus is, ő minket megvéd.
Hülye vagy? – kérdeztem. Ő is kivételezett pozícióban volt, Igor volt ennek a határőrezrednek a fő intézője, nem tudom, ma sem értem: mindennap elmentem hozzá teázni, kávézni, a piszkos ruháinkat hozzá vittük, bár azt végül egy ma híres szerb jogász intézte.
Mások persze nem bírták a tempót, a háborúkat, és a legrosszabbat követték el, az önsebesítést, ami a törvények szerint főbenjáró bűn, nem emlékszem.
Mi próbáltunk összetartani, Igorral, a szerb jogásszal, hogy túléljünk. Ekkor mondtam, hogy van ez a magyar karácsony. S természetesen innentől kezdve túl triviális lenne a történet, ahhh, keresztények lettünk.
Valójában a történet Igorról szól, aki börtönparancsnok is lett a kaszárnyában, és napi szinten ellenőrizte a sitteseket. Például egy albánt. Aki azt mondta, oké, besoroztatok, de én nem fogok fegyvert, a hitem nem engedi. Igor mint őrparancsnok addig beszélt vele, hogy ő is megtért. Utána írtam haza, a szüleimnek, hogy hozzatok már egy Bibliát. Azt még sosem olvastam. (Bár igaz, látogatási tilalom volt.)
Igor azóta egy számomra érthetetlen keresztény gyülekezet guruja, nem jelentkezik. A Bibliát is úgy olvastam el először, hogy hátamon a fegyver, kezemben a Biblia, két óra őrség alatt pont el lehet olvasni egy evangéliumot. Igorral volt még fél évünk, hogy átbeszéljük, ő totál keresztény lett. Akkor kezdődött el a boszniai háború, ő rendületlenül azt mondta, hogy Isten van.Meg a Jézus Krisztus. Én azt kérdeztem, mégis, hogy ez miért történik. Mosolygott.
Imádtam ezt az embert, miután leszereltünk, egyszer találkoztam vele, utána eltűnt vallási gurunak.
De még huszonpár év után is azon gondolkodom: mi volt ez? 1990-ben, még középiskolásként, Zentán elmentünk a misére a csajokkal, az osztálytársakkal, előtte vagy hatan megittunk hét deci bort (nagy szó!), és akkor éreztem: karácsony. Egy évvel később meg pont mást, és azóta is minden karácsonykor arra gondolok: Isten elhagyott-e? Igor szerint nem, szerintem meg – nem tudom.
