De mert az egymás megajándékozásának hagyományát hasznosnak tartotta a rendszer továbbvinni, óvodákban, iskolákban, munkahelyeken úgynevezett télifaünnepélyeket szerveztek, ahol nem karácsonyfát állítottak, hanem a karácsonyfához megszólalásig hasonló „télifát”. Legfennebb annyi volt a különbség, hogy a fenyőfa hegyére nem betlehemi csillagot biggyesztettek, hanem a túlbuzgó vagy egyszerűen csak riadt tanító nénik egy vörös csillaggal fejezték be remekművüket.
És természetesen nem december 24-én este, hanem december 30-án, a Román Népköztársaság kikiáltásának napján került sor erre az eseményre, amikor nyilván nem angyal, hanem Mikulás-ruhás – utólag tudtam meg: Coca-Cola-ruhás, tehát dekadens amerikai „télapó” hozta nekünk az ajándékot szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, az óvodában vagy iskolában. Ám a kellékek azért ugyanazok voltak, gyertya, csillagszóró és a felejthetetlen fenyőillat.
Mégis került mindig üröm is az örömbe. Például amikor a ruhásszekrény aljában megtaláltam a vadonatúj korcsolyát, és addig kunyeráltam anyámnak, amíg hajlandó volt a már megvásárolt karácsonyfát velem együtt a maga idején, tehát december 24-én feldíszíteni, hogy megkaphassam a várva várt ajándékot. Pedig apám ,,pozíciójában” – tanár volt a mezőgazdasági szakiskolában – akkoriban éppen nem volt ajánlatos előreszaladni az ünneppel. Lett is baj belőle, kintről a behúzott függönyön át is megláthatta valaki az égő csillagszórókat, feljelentették apámat, jött haza sápadtan, veszekedéssel telt el a karácsony, más következménye végül is nem volt ennek a sietségnek.
Summa summarum, nekem, nekünk Erdélyben már az is „irredenta” élmény volt, ha az ugyancsak kommunista magyarországi rezsim Kossuth rádiójában kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak a kedves hallgatóknak. Mindenki másképp csinálta, úgymond. De a lényeg, gondolom, ugyanaz volt itt is, ott is. Folyamatos szorongás, hogy nem lesz ünnep az ünnep. Sok-sok év múlva aztán felnőttként, de még a Ceausescu-rendszerben, amikor Marosvásárhelyen nekem kellett beszereznem a fenyőfát karácsonyra, nem az volt a gond, hogy december 24-én este lesz-e az angyaljárás. Akkor volt. Viszont a pia con néhány satnya féloldalas fa akadt legfennebb, azok is hamar elfogytak, hát ki kellett menni a Gyergyó felől jövő hajnali vonathoz, lesben állni még az állomás előtt a kanyarban, ahol lassított a szerelvény, és leugráltak a fenyőárusok, miután ledobtak a sínek mellé néhány köteg formás karácsonyfának valót. Előkaparni gyorsan a pénzt, vinni a fát, mielőtt a szürkületben meg nem jelennek az akkor milicistának nevezett rendőrök. Persze kivártak ők is valamennyit, hiszen nem az volt a cél, hogy belehaljunk a diktatúrába, hanem hogy állandó félelemben éljünk. Szeretet? Szolidaritás? Talán egy-egy ritka pillanatban, amikor már ott énekeltünk mindannyian a karácsonyfa alatt. De ennyi, nem több.
Jött aztán, ami mindenért kárpótolt. Az üveg ribizlibefőtt. 1989 decembere. Pontosabban: néhány nap, mialatt a sok évtizedes szeretet- és szolidaritáshiányt kellett bepótolni. Karácsony előtt két nappal, december 22-én a népharag elől a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága székházának tetejéről helikopterrel elmenekülő diktátor. A Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Bukarestben és másutt agyonlőtt tüntetők életáldozata. Valami össztársadalmi újjászületés, amiben csak egyetlen házaspár nem részesült: Nicolae és Elena Ceausescu. A naivság, hogy a Marosvásárhelyen december 23-án megalakult új megyei vezetést a Testvériség Tanácsának neveztük. Az élmény, hogy mindez lehetséges, mert valóban lehetséges volt, egy percig, egy napig, valameddig. Az illúzió, hogy a sok eltitkolt, letagadott karácsony helyett most valami folyamatos ünnep következik, egymás állandó megajándékozása azzal, ami a legjobb bennünk. Gondolom, mindig ilyenek a forradalmak, Romániában is forradalom volt, legalábbis így éreztük, és ehhez képest teljesen mellékes, hogy azóta is vitatják, államcsínynek vagy esetleg népfölkelésnek kellene-e nevezni. Hittem abban a forradalomban, hittem az elkövetkező hosszú-hosszú karácsonyban, és ma sem szégyellem ezt.
Nem szégyellem, hogy kamaszodó fiam, látva ezt a hihetetlen összefogást, ezt a megtisztulási szándékot azokban a napokban, új keletű rohangálásom és szervezkedésem egyik szünetében rám nézett, és teljes komolysággal azt mondta: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt.” Minden benne volt ebben a rövid idő múlva sárba taposott, megmocskolt, sőt 1990 márciusában már vérrel befröcskölt mondatban. Mégis azt ajánlom azóta felnőtt, most már negyvenhez közeledő nagyfiamnak, ő se szégyellje soha azt a mondatot. Ami ugyanis néhány napig vagy akár néhány óráig csupán, de működött, miért nem működhetne hosszabb ideig is? Tudom, persze, akkor bukott meg ez a román–magyar szolidaritás, amikor aztán jogokat is kellett volna adni a magyaroknak, nem csak „szerelmet”. Később azért jogokat is sikerült kicsikarni, hogyha nem is eleget. Éltem még meg pillanatokat, amikor már-már elhittem, hogy ismét karácsony van, ismét szeretet, de úgy, ahogy 1989-ben, ez nem ismétlődött meg. Ki tudja, talán bőven elegendő egy ember életében ennyi kegyelmi állapot is.
|
| Fotó: Erdei Katalin / Népszabadság/archív |
Rövid volt valóban a román–magyar karácsony. Hát a magyar–magyar? Ahogy december 23-án megnyíltak a határok, jöttek is a barátok, özönlöttek az adományok Magyarországról, teherautókkal, kiskocsikkal, amivel lehetett. Ma is előttem van a kép: egy rakomány fagyasztott hal ömlesztve, a marosvásárhelyi főtéren az aszfaltra borították ki, onnan hordták szatyorral az emberek. Használt írógépek garmadája, újra lehetett volna írni velük az egész világirodalmat. Az éppen megalakult Maros megyei tanács tagjaként tanúja lehettem ennek a nagy-nagy karácsonynak, szívből jött tényleg. Használt ruhák, de újak is, játékok, könyvek. Cukor, liszt, szalámi. És amit soha nem fogok elfelejteni, az egyik teherautóból lerakott holmik között: az az üveg ribizlibefőtt. Kézzel ragasztott címke volt rajta, reszkető, öreges kézírással ráírva: ribizli. Egy néni talán. Mindannyiunk nagymamája. Az örök nagymama, valahonnan Magyarországról.
Anyaország? Dehogy. Inkább nagymamaország. Az arcomba futott utána valahányszor a vér, amikor a román újságokban kezdtek megjelenni a rémhírek, hogy fegyvereket szállítanak Magyarországról. Ez volt hát az a fegyver: az időzített ribizlibefőtt. Mert hamar felrobbant a román–magyar karácsonyi szeretet, de felrobbant bizony később a magyar–magyar szolidaritás is. Lett természetesen Illyés Közalapítvány, lett azután Szülőföld Alap, lett Bethlen Gábor Alap, és ki tudja, mennyi minden, de lettek pártok is, szekértáborok is, lett gyűlölet, lettek ilyen magyarok és olyan magyarok, rosszak és jók, attól függően, hogy honnan nézzük. Lett külön megült nemzeti ünnep, ideológiák szerint, külön utcasarkokon, már csak azt kellene ismét kitalálni, hogy más-más napokon legyen a karácsony is. Lett még sok egyéb. Lett kettős állampolgárság is. De hol van azóta az a reszkető kéz, amely felcímkézte egykor a befőttesüveget, aztán amikor jött a karácsony, levette a polcról, és elküldte Erdélybe? Rég volt, és attól tartok, nincs már kinek megköszönni legszebb karácsonyi ajándékunkat.
