Ez a kukásautó-sofőr tehát beleszeret a pénztároslányba, randevúra hívja egy bingószalonba, moziba, vacsorázni, és többször felkeresi az új munkahelyén, egy ruhaboltban is, ahová, na mit gondolsz, Pongrác, mivel érkezik, hát egy kukásautóval érkezik a kukás ruhájában, és csak nézi, nézi a nőt a szomorú szemével, az emberek pedig összesúgnak a hátuk mögött, mert micsoda dolog kukásautóval érkezni egy ruhabolt elé, hát ki látott még ilyet, Pongrác.
Ez a Kaurismäki azt szokta mondani, hogy az emberek szeme érdekli, a szomorúság az emberek szemében, és a színésznek nem a testével és nem az arcával és nem a hangjával, hanem a szemével kell játszania elsősorban, és én meg akartam nézni, hogy mit kutat Kaurismäki a portugál emberek szemében, mert arra kellett gondolnom, másra nem gondolhattam, hogy kell legyen valami különleges szomorúság a portugálok szemében, amit nem ért, más, mint a finnek szemében, a periférián lakó finnek szemében, és akkor eljöttem ide, a másik perifériára, a portugál perifériára, hogy belenézzek a portugálok szemébe, és megkeressem azt a helyet, azt a környéket, ahol Kaurismäki másik hőse, az a szerencsétlen hülye pincér, egy másik vesztes ügyetlenkedett, meg akartam nézni a várost, hogy vajon laknék-e itt, mert otthon, mint tudod, nem igazán akarok.
Amint megérkeztem, bejártam ezt az óvárost, azonnal útra keltem, hogy megkeressem a helyszíneket, azonnal megtetszett ez a csendes, békés kisváros, de aztán óriási hibát követtem el, Pongrác, olyan hibát, amit már nem szoktam, elragadtattam magam, hagytam szárnyalni a képzeletemet, hagytam magam elvarázsolni, mint egy hülye tinédzser, és a jókedvemtől olyan rosszkedvem lett, hogy azóta sem tértem magamhoz, és szinte gyűlölettel gondolok vissza arra a szűk sikátorban található étteremre, ahol az éneklő nyugdíjasok között buta módon részese lettem ennek a kisvárosi gyógyszerosztásnak, és elragadtatás áldozatául estem. Azonnal rosszul lettem, amint kiléptem ebből az étteremből, mert odakint a macskaköves utcákon mindenki szomorúan járt-kelt a dallam hiányától, az élet hiányától, és haza kellett mennem, el kellett bújnom a hotelszobában, mert elragadtattam magam, és a szememben olyan szomorúság volt, a vesztesek olyan szomorúsága, hogy az már szinte vászonra kívánkozott.
Másnap, szombat este újra kiültem a térre, és néztem, ahogy megindulnak ezek a kisvárosi emberek ebben a labirintusban, ahogy sétálni mennek a kiöltözött guimaraesiek ebben a gyönyörű útvesztőben, mintha mennének valahová, pedig csak ténferegnek, köröznek a történelmi belváros szűk utcáin és kicsiny terein a hátrakulcsolt kezükkel, a bőrkabátjaikban és bőrcipőjükben, mintha egy múzeum termei közt sétálnának azzal az elegáns óvatosággal, ahogy az ember egy múzeumban sétál. Ez a kisvárosi életforma, hogy úgy mondjam, a legkellemetlenebb életforma, mert a léptékei elhitetik az emberrel, hogy történhet valami, pedig nem történik semmi sem. Az embernek vagy arra van szüksége, hogy semmi se történjen, mint a falvakban, vagy kiszámíthatatlanságra, mint a városban, és a kisváros attól olyan borzalmas, hogy korlátainak és határainak átláthatósága és átláthatatlansága, megismerhetősége és kiismerhetetlensége a lehetőségek illúzióiban egyszerre öltenek testet, a kisvárosi élet olyan, mint egy sokadjára ismételt tévésorozat, nézi a Marika, pedig már látta, emlékszik is valamire, de igazából nem emlékszik semmire, mert nincs is mire.
Megmondom őszintén, Pongrác, bár nem vagyok kimondottan ismerkedős fajta, azért kicsit zavart, hogy ebben a városban tőlem senki semmit nem kérdezett, hogy rajtam ezek a portugálok úgy néztek keresztül, mint egy szökőkút vízsugarán, egyedül egy transzvesztita mosolygott rám vasárnap délelőtt, ahogy átsétáltam egy kis parkon egy kápolna oldalában, ott ült ez a transzvesztita a kutyájával a harangszóban, és egyedül az ő tekintetében véltem felfedezni valami kíváncsiságot és érdeklődést, de ez a transzvesztita szőke volt, és én csak a barna transzvesztitákat szeretem, ezek ilyen zsigeri dolgok, tudod, szóval nem álltam meg és nem beszélgettem vele, és így feltehetőleg Guimaraes lesz az egyetlen hely a világon, ahol nem ejtettem ki a számon, hogy Magyarországról, Budapestről jöttem, mert ez senkit sem érdekelt, még a kocsmárosomat sem, és ezt én képtelen vagyok feldolgozni, ilyet én még, pedig elég sok kocsmában megfordultam már, nem láttam.
Szóval az indulásom előtti napon, mielőtt idejöttem volna Guimaraesbe, megnéztem az Árnyak a paradicsomban című filmet a hotelszobámban, aztán elmentem, hogy sétáljak egyet Portó Cedofeita nevű városrészében, és mi mást is tehettem volna, leültem egy étterem teraszára nézelődni és portói pacalt enni és vörösbort inni.
Üldögéltem ott békésen, ettem ezt a kolbászos, csülkös, pacalos babot, ezt a könnyű nyári ételt június 1-jén, kortyolgattam a testes (azt hiszem, hogy testes volt) vörösbort, és néztem az embereket, a csendesen és békésen vonuló öreges portugálokat, néztem a szemüket, ezeket a borúsan barna, nagy szemeket, és próbáltam megérteni, mi bajuk lehet, de csak arra a közhelyre jutottam, hogy bizonyára a veszteség, a birodalom elvesztésének bánata ül azokban a szemekben, és ahogy ott ültem az alkonyatban, egyszer csak, na, Pongrác, mit gondolsz, mi állt fel a járdára, hát egy hatalmas kukásautó állt fel a járdára, és mit gondolsz, ki szállt ki belőle, igen, egy kukásautó-sofőr szállt ki belőle, de hogy mit csinált ez a kukásautó-sofőr, azt már tényleg nem fogod elhinni, hát besétált az étterembe a koszos, büdös ruhájában, egészen a konyháig sétált, és ott szájon csókolta a mosogatólányt, aztán ivott egy sört, a kukásautó pedig ott állt a sarkon, akkora volt, mint a kis étterem, és a kukásautó vezetője állt a pultnál, itta a sört és meredt maga elé a nagy, barna szomorú portugál szemével, és nem súgtak össze a háta mögött, hogy mégis micsoda dolog ez, én pedig arra gondoltam, ez igen, ez a portugál kukás derék finn, színész a javából.
