Sokan csatlakoztak hozzájuk, hatalmas területekre és nagy népcsoportokra terjedt ki a fölkelés, amelyet ugyanaz a Paszkevics vert le ugyanazzal a túlerővel, mint a mi szabadságharcunkat 1849-ben. Bem ekkor is, akkor is zseniális stratégiával ellensúlyozta a túlerőt, és a zsenialitása ekkor sem, akkor sem lehetett elég a végső vereség elkerüléséhez. Ostrolekánál tíz ágyúval tartóztatta fel a hatalmas orosz hadsereget. Mire a felkelés elbukott, Bem már nemzetközi hírű tábornok volt, a Párizsba összegyűjtött nagy lengyel emigráció egyik legtekintélyesebb személyisége.
A nagy lengyel emigrációban nagy viták dúltak. Arról is, hogy milyen feltételekkel és stratégiával lehetne Lengyelországot felszabadítani, arról is, hogy a lengyeleknek a kontinensen milyen harcokban érdemes vagy nem érdemes részt venniük, arról is, hogy milyen legyen a fölszabadított Lengyelország.
Amennyire nem volt katonás kinézete Bem tábornoknak, ennek a vézna, beteges, hogy ne mondjuk, nyamvadt kis embernek, annyira katonás lelke volt neki.
Mindenhol harcolni akart, ahol csak lehetett.
A párizsi emigrációban nem nézték jó szemmel, hogy az általa feltüzelt ifjakat elbolondítja Európa legtávolabbi sarkába, ahol valami Pedro nevű Brazíliából szalajtott liberális portugál góré oldalán kellene harcolniuk egy reakciós portugál rezsim ellen, ami a legkevésbé sem viszi előre a lengyelek ügyét. Kivált a Lengyel Demokrata Társaság utálta Bemet, ezért is meg egyébként is. Ez a társaság az emigráció plebejus baloldalát képviselte. A francia utópikus szocialisták hatása alatt tervezgették a jövő – minimum – polgári radikális Lengyelországát. A nemes Bem viszont az emigráció arisztokráciájához, az Adam Czartorisky herceg vezette konzervatív, monarchista szárnyhoz tartozott – akárcsak Henryk Dembinski gróf –, és a mérsékelt polgári reformok híve volt.
A bécsi forradalom bukása után harci feladat nélkül maradó Bem 1848 őszén megérkezett Magyarországra. Szeptember óta jöttek Galíciából kisebb-nagyobb lengyel csoportok kisebb-nagyobb lengyel vezetők vezetésével. Legtöbbjük a lengyel nép egyetlen hiteles képviselőjeként mutatkozott be Kossuthnak, akinek egy idő után kicsit elege volt már az egymást mószeroló lengyelekből. Megjött a Demokrata Társaság vezető személyisége (hol elnöke, hol titkára), Jozef Wysocki is sok harcra kész lengyel fiatallal és azzal az ambícióval, hogy ő lesz a lengyel légió vezetője. Fennállt azonban a veszélye annak, hogy Kossuth az ezerszer tekintélyesebb és tapasztaltabb Bem tábornokot nevezi ki a légió élére.
Wysocki nagy beszédben lázította föl a lengyel ifjakat Bem ellen, mondván, hogy ő fúrja a lengyel légiót, azzal beszéli tele Kossuth fejét, hogy a légió felállítása válthatja ki az orosz intervenciót. Az uszítás hatására november 10-én egy Kolodziejski nevű ifjú Bem elé állt és belelőtt a képébe, de az ügyetlen merénylő sok kárt nem tett benne. Kovács István tanulmánya szerint „A főváros közvéleménye a megnyerő küllemű ifjú mellé állt a rusnya, ellenszenves generálissal szemben, s nyomására a bíróság Kolodziejskit csak egyévi börtönnel sújtotta. A Kolodziejski elleni pert és a lengyel légió szervezését indulatos sajtóvita kísérte a Közlöny hasábjain. Bem cikksorozatban ismertette addigi életét és tevékenységét, s közben cári ágenseknek és kommunistáknak bélyegezte a lengyel Demokrata Társaság vezetőit, akik – úgymond – félrevezetik a jó szándékú ifjakat.
A légió fiataljai a lengyel ügy elárulójának kiáltották ki Bemet. Úgy tetszik, hogy Kossuth mind a légió – hivatalos nevén magyar–lengyel zászlóalj – már megszervezett századaitól, mind Bemtől szabadulni kívánt. A légió két századát az aradi ostromsereg erősítésére küldte. Bemnek jutott a nehezebb feladat: őt december 1-jén kinevezte az erdélyi csapatok főparancsnokának."
Azt itt most nem részletezzük, milyen hősiesen vezette Bem az erdélyi harcokat, milyen zseniálisan ötvözte a reguláris háborút a partizán hadviseléssel, miként hozta össze a (sajnos törékenynek bizonyuló) békét a magyar és román nemzeti erők között, és mennyire magasra emelkedett a magyar közvélemény szemében. Erről tudnia kell mindenkinek, aki érettségizett töriből.
Világos után Bem sokadmagával Törökországba menekült. Akiknek volt okuk félni attól, hogy kiadják őket Oroszországnak vagy/és folytatni kívánták a harcot Oroszország ellen az erősen remélt török–orosz háborúban, iszlamizáltak. Bem, Guyon Richárd, Kmety György, több százan, túlnyomórészt magyarok. Nem tudjuk, mennyivel szaporodott volna még a magyar, lengyel, olasz muszlimok száma, ha meg nem állítja a folyamatot Kossuth Bemhez írott és a menekültek táborában terjesztett levele, amelyben elítéli a tábornok „renegálását", kishitűségét, mellyel úgymond „tehetetlenné tette magát a világ előtt". Bem erre a levélre jó goromba választ írt, amelyben Kossuthot tette felelőssé a bukásért.
A táborban kerülni kezdték a kiátkozott Bemet, az orosz–török háború pedig késett. Amikor 1853-ban kitört, Bem már nem élt. A szultán Bemet, aki mindenképp szeretett volna a Balkánon, az orosz határ közelében maradni, igen magas ranggal és fizetéssel megtisztelve elküldte néhány társával együtt Aleppóba, a gyengülő birodalom bizonytalan helyzetű délnyugati határvidékére – a lehető legmesszebbre az oroszoktól.
„Volt arab és török, kurd és örmény, keresztény, muszlim és zsidó... ottomán fennhatóság alatt lett a francia kultúra és a katolikus missziók központja. Keveredett itt a Kelet és a Nyugat, az iszlám és a kereszténység. 2012-ig a várost békés természete emelte ki a környezetéből. Ötszáz éven át a legkülönbözőbb származású lakói viszonylag békében éltek itt együtt." Ezt olvassuk Philip Mansel nemrég megjelent könyvében (Aleppo: The Rise and Fall of Syria's Great Merchant City). Akit mélyebben érdekel, amit mi itt csak nagyon röviden tudunk elmesélni, megtalálja a hálón és letöltheti ezt a könyvet.
A XIX. század elejétől az ottomán birodalomban egyre kevésbé nyomták el és diszkriminálták a keresztényeket és a zsidókat, s az Angliával kötött 1838-as kereskedelmi egyezmény a védővámok letörésével beépítette a birodalmat a világpiacba. Aleppo, a földrengés és pestis sújtotta multikulturális kereskedőváros újra fölvirágzott. De ami a városnak jó volt, nem volt mindenkinek egyformán jó. A keresztények és a zsidók európai kapcsolataik, nyelvismeretük, kulturális rokonságuk révén sokkal inkább ki tudták használni az új kereskedelmi lehetőségeket, a vámok által immár kevésbé védett helyi ipar visszaszorulásával pedig arabok, muszlimok vesztettek a legtöbbet. A helyi gazdasági erőviszonyok rövid idő alatt alaposan megváltoztak.
A birodalom nyugati végein a korábbinál már sokkal gyengébb központi hatalom nem mindig volt a helyzet ura. Évtizedeken át folyt a kötélhúzás az Aleppót és vidékét hol formálisan, hol informálisan uraló, az adók nagy részét eltüntető janicsár frakciók és a központi hatalom között. A reformokkal próbálkozó birodalom igyekezett visszanyerni cselekvőképességét Aleppóban is új és hatékony adó- és adózási rendszerrel, adminisztrációval, a sokszínű helyi lakosságot jobban reprezentáló önkormányzattal. A muszlimoktól is megkövetelt fejadó, a ferde különösen nagy ellenállást váltott ki. Ebben a hangulatban a görögkatolikus pátriárka által vezetett nagy körmenet csak arra volt jó, hogy felszítsa a kedélyeket. Elterjedt, hogy a keresztények hatalomátvételre készülnek, fegyverkeznek és küszöbön áll a férfiak besorozása. A tömeg rázúdult 1850. október 17-én és 18-án a jómódú keresztények negyedeire.
Felgyújtottak, földúltak hat templomot, 36 üzletet, 688 házat. Megöltek harminc-negyven embert. És bizony Murat pasa, a mi Bem apónk feladata volt, hogy hatalmas tüzérségi erővel, részben az angoloktól kapott eszközökkel helyreállítsa a városban a központi hatalmat.
A pogrom egy-egy keresztény áldozatára jutott vagy száz muszlim áldozat. Patakokban folyt a vér. De mi volt az a mostani vérözönhöz képest?!
A felkelés leverése után pár héttel a pasa-apó élete véget ért. Sokféle baja volt, de alighanem maláriás láz vitte el.
A birodalom más határvidékei is forrongtak. A bosnyákok is, nagyon. Boszniát is ekkortájt „pacifikálták". Egy rövid időre. Negyedszázad múltán az ottani keresztények lázadtak föl az agonizáló birodalom ellen. Oroszország persze akkor is beavatkozott, de végül az Osztrák–Magyar Monarchia foglalhatta el Boszniát 1878-ban. Kállay Béni, Táncsics Mihály tanítványa, aki Vámbéry Ármintól tanult meg törökül, 1882-től haláláig, két évtizeden át kormányozta Boszniát, és irányította közös pénzügyminiszterként a Monarchia pénzügyeit. Mindent megtett azért, hogy a muszlimok teljes jogú, integrált polgárai legyenek a Monarchiának. Kiváló ember volt, akinek érdemeit a magyar közvélemény nem tartja számon. Tavaly október 31-én avatták fel az első köztéri szobrát. Róla szólunk majd sorozatunk októberi részében.
