Van abban valami megnyugtató, ahogy Szabó Balázs ettől kezdve végiglépkedett a vasutas hierarchia grádicsain. Általában kétévente követik egymást a rubrikákban az „előléptetés” bejegyzések, kézírások és tintafajták váltják itt egymást, de ő csak haladt, haladt előre. Míg tartott az első világháború, majd lezajlott az őszirózsás forradalom és a kommün, 1600-ról 2900 koronára emelkedett a bére, 400-ról 450-re a lakáspénze. Aligha csodálkozhatunk hát azon, hogy épp e zűrzavaros idők kellős közepén, 1919 januárjában jutott eszébe oltár elé vezetni a huszonkét éves Faschler Margitot.
1923-ban hivatalnokból ellenőr, két évre rá intéző lett, és 1926. július elsejétől az illetményét is végre értékálló pénzben állapították meg: az évi 29 millió 400 ezer alaposan elinflálódott korona helyett 2352 pengőt vehetett kézhez. Aztán miközben áthelyezték előbb Ipolytarnócra, majd Maglódra, az évi fizetése szép csendben 3240 pengőig kúszott fel.
Az, amit világgazdasági válságként szoktunk emlegetni, éppen itt, Maglódon érte utol Szabó Balázs intézőt az 1931. augusztus elsején bekövetkezett, majd két év alatt még háromszor megismételt illetménycsökkentés formájában. A fizetés visszament 2622 pengőre, az intézőt magát pedig saját kérésére – ez az első ilyen bejegyzés a szolgálati táblázatban – áthelyezték Törökszentmiklósra. Egyetlen rövid, „szolgálati érdekből” bekövetkezett biharkeresztesi kitérőt leszámítva aztán itt is maradt jó darabig, sőt az elveszett jövedelme egy részét is visszakapta 1937 nyarán –akkor ugyanis főintézővé nevezték ki.
Hogy a lakhatásra sem volt gondja, azt onnan tudjuk, hogy 1936 februárjában, amikor belépett a Magyar Vasutasok Országos Szövetségének Szaktisztviselők szakcsoportjába, lakhelyeként a törökszentmiklósi pályaudvart jelölték meg. Negyvenhat éves volt ekkor, felesége harminckilenc, Ilonka nevű kislányuk tizenöt. Semmit sem bízott a véletlenre: a szövetség tagjaként évi 12 pengő tagsági díj megfizetése ellenében mindhármuk után tisztességes halálozási segélyre lettek jogosultak a hátramaradottak, mégpedig a tagsági évek számának növekedtével egyre nagyobb összegben.
Az egyébként igen alaposan kidolgozott táblázat sajnos nem tartalmaz olyan rubrikát, amelyből az állandó levonásokat lehetne nyomon követni. Pedig nagyon érdekelne, hogy a MÁVOSZ-on kívül más vasutasszervezetnek is tagja volt-e Szabó Balázs. A húszas évek végén 179 működött belőlük, s bár akadtak bőven kulturális és sportegyletek is köztük, a legtöbb a vasutas társadalom szociális segítését tűzte ki céljául. Ráadásul abban az évben, amikor az intéző a halálozási segély dolgában intézkedett, épp a hatvanadik születésnapját ünnepelte, és minden korábbinál élénkebben gyűjtötte a tagokat a Magyar Államvasútiak Takarék- és Segélyszövetkezete, azaz a „Majerik”, amely a legelső volt a vasutasnyomort enyhíteni hivatott szerveződések sorában.
|
A Magyar Államvasútiak Takarék- és Segélyszövetkezetének irodája a pesti István úton
Pagani Frigyes könyve a szövetkezet történetér?l |
E szövetkezet históriáját igen jól ismerjük, hála annak a könyvnek, amelyet 1944 márciusában adott közre a szerveződés vezetősége. Csudálatos könyv ez, hiszen kétszer is elmeséli ugyanazt a történetet. A kötet első felében Pagani Frigyes, a szövetkezet akkori elnöke ad számot hatvanhét év fejlődéséről, a célkitűzésekről és az elért eredményekről. A második részben pedig Legény Elemér „regényes korrajzba” önti mindezt, hozzákeverve egy kis szabadságharcot, Kufsteint, elnyomatást, deákferencet és tiszakálmánt, arcot adva közben mindazon nagyszerű vasúti férfiaknak, akiket Pagani elnök szikár beszámolójából már megismerhetett az olvasó.
Így aztán, duplán olvasva, pláne el kell hinnünk, hogy a szövetkezeti szellem akkor bújt ki a palackból, amikor a Budapest-Losonci pályaudvar (ma ezt Józsefvárosi pályaudvarként ismerjük) állomásfőnöke, Janik Béla felügyelő és az ottani vizsgáló főkalauz, Majerik János úgy határozott: nem tűri tovább a vasutasok mérhetetlen kiszolgáltatottságát. Az őket sújtó éhezést, egyenruha híján nap mint nap megszenvedett rongyosságukat, s azt, hogy még ennek a nyomornak is akadnak bőven vámszedői – a kölcsönt gyakran százszázalékos havi kamatra adó uzsorások. 1876-ban megalapították tehát az eredeti (húsz évre kitartó) nevén A Magyar Királyi Államvasutak Alkalmazottainak Takarék, Előlegezés, Nyugdíj és Halálozási Segéllyel Egybekötött Egylete Mint Szövetkezetet. A szerveződés harminchat éves korig vett fel tagokat (három évtized múltán emelték csak fel ötven évre a korhatárt), és a tagsági díj ellenében hitelt, valamint temetési segélyt folyósított a rászorulóknak.
A kezdeti évek munkáját lényegében családi vagyonából finanszírozó Janik Béla elkötelezettségét mindennél jobban mutatja, hogy végül az életét is odaadta az egyletért. 1901-ben egy igazgatósági ülésen érte végzetes szívroham, amikor egyes ügyeskedők a tagságra nézve előnytelen balesetbiztosítások megkötésére igyekeztek rávenni. A tragédia ettől megmentette a szövetkezetet, de az elnök halála sajnos azt is megakadályozta, hogy érvényre juttassa meggyőződését: a gazdálkodásnak csak az ingatlanvagyon teremthet biztos alapot. Igazsága a világháború utáni krach idején bizonyosodott be végképp, amikor a hadikötvényekbe fektetett vagyon elúszott, a 16 ezres taglétszám egynegyede az elcsatolt országrészekben maradt, további negyedét pedig ki kellett zárni nemfizetés miatt.
A feltápászkodás éveiben nem lehetett tehát kétséges, hogy a szövetkezet ezután ingatlanokba fekteti a tagok pénzét. Fél tucat bérház és az István utca 6. alatti iroda- és vendégház mellett telkeket kezdtek vásárolni, hogy aztán folyamatosan bővítsék a rajtuk megépített üdülőket, sőt még könyvtárat is berendezzenek bennük: Hévízen, Balatonbogláron, Mátraházán, végül Klotildligeten. A körültekintő gazdálkodásnak köszönhetően a harmincas évek végére a hitelek és temetési segélyek mellett már baleseti segélyt is lehetett kapni, a gyerekeknek karácsonykor ruhát osztottak, az érettségizettek számára pedig díjakat tűztek ki.
Bár a szövetkezetnek kifejezetten jól jött az ország területi gyarapodása, hiszen ezzel jelentősen nőtt a taglétszám, a háború már komoly gondokat okozott: a megugró árak miatt a tagdíjakat is jelentősen meg kellett növelni. S noha a regényíró Legény Elemér nem győzte hangsúlyozni, hogy „Horthy Miklós erős kezű és szilárd kormányzása alatt (…) a nyugodt politikai vonalvezetés üdvösen éreztette itt is a hatását”, a könyv bevezetőjét jegyző dr. Szilágyi László, a Magyarországi Szövetkezetek Szövetsége igazgatója 1944 márciusában nem kertelt: „senki sem jósolhatja meg, miképpen fog végződni a háború, és milyen sors vár azután a sokat szenvedett emberiségre”.
Ezen a ponton azonban ideje visszakanyarodnunk a mi vasutasunkhoz, hiszen Szabó Balázs is a saját bőrén tapasztalta meg a történelem mindezen fordulatait. 1941 januárjában „szolgálati érdekből” áthelyezték a frissen visszacsatolt Nagykárolyba, ahol főintézői rangban állomásfőnök lett. Szolgálati lapján az utolsó bejegyzés egy 1944. február elsejei kinevezés. Eszerint harmincötödik szolgálati évében megkapta a felügyelői címet és vele az évi 6660 pengő fizetést.
A történelmi krónikákból azonban néhány további körülményre is fény derül. Arra például, hogy ugyanebben az évben, még májusban gyűjtőállomást hoztak létre Nagykárolyban: a környék falvaiból összegyűjtött zsidókat onnan szállították vasúton Szatmárnémetibe, majd pedig egyenesen Auschwitzba. Ezek a feljegyzések tájékoztatnak arról is, hogy szeptember elsején déltájban huszonhét amerikai repülőgép csapott le a nagykárolyi Erdély Olaj-, Szappan- és Vegyicikkgyárra. Mivel a helyiek által csak szappangyárnak hívott üzem a vasútállomás közelében volt, az egész környék rendkívül komoly károkat szenvedett. Hogy néhány halottnál és sebesültnél nem volt nagyobb a veszteség, az a tudósítások szerint kizárólag annak volt köszönhető, hogy az állomásfőnök és a szappangyár igazgatója már az első riadókor kiürítette az állomást és a gyárat.
Igazság szerint Szabó Balázs nekem gyerekkorom óta mindössze egy sírfelirat volt Debrecenben. A lánya, Ilona volt a nagymamám öccsének a felesége, évtizedeken át vittem hát virágot az ő sírjához is. Most azonban, amikor alaposabban is megnéztem a kézen-közön hozzám keveredett szolgálati táblázatot, rájöttem: az égadta világon semmit sem tudok róla. Fogalmam sincs például, része volt-e abban a dicsőséges összecsapásban, amikor a balassagyarmati polgárok, élükön a helyi vasutasokkal 1919 januárjában kiverték a városból a megszálló szlovákokat. Nem tudom azt se, miért akart Törökszentmiklóson szolgálni, s hogy Nagykárolyból miért pont Debrecenbe költözött. És elképzelésem sincs, mikori dátum van a sírkövén, vajon meddig élt tehát Szabó Balázs, aki negyvenhat éves korában olyan előrelátóan gondoskodott szerettei anyagi biztonságáról.
Erre az egy kérdésemre azonban hamar választ kaptam, hála a mormon egyház kezdeményezésére megszületett internetes gyászjelentés-gyűjteménynek. Így már tudom, hogy Szabó Balázs nyugalmazott MÁV-felügyelő „életének 58-ik, boldog házasságának 28-ik évében 4 heti betegség után a haldoklók szentségével megerősítve” Debrecenben hunyt el, 1948. október 18-án.
