Ma van tizenöt éve, hogy Zámbó Jimmy elhunyt. A gimnáziumban ért a hír, egy barátom hívott, náluk a munkahelyen leállt az élet, mert a konyhán betették Jimmyt a magnóba, alig lehetett fegyelmet tartani. A több tízezer gyászoló jelenlétében zajló temetését élőben közvetítette az RTL Klub. A Magyar Narancs korabeli temetői tudósítása (amelynek címe „Erőltetett menet" [!]) nem győzte hangsúlyozni, hogy „toprongyos férfi", „nagydarab kopasz biztonsági őrök", „nyúlszőr bundás asszony", „pufidzsekis nő", „Schmuck Andor" és hasonlók kísérték utolsó útjára, nem különösebben kiemelve azt a tényt, hogy ellentétben az emberek 99,9 százalékával, aki saját magát szokta hol kedélyeskedve, hol minden értelmet meghazudtolva „királynak" nevezni, Zámbót a közönség tekintette annak. Kultusza megelőzte annak médiaprezentációját. Helyesen írja Újvári Edit kultúrantropológus, hogy „a hivatalosság által el nem ismert tömegkultúra fogyasztói fellázadtak a kanonizált kultúraértelmezéssel szemben. Királyukat vesztve önmagukat mutatták fel a gyász alkalmaival. A média számára nem volt más teendő, mint reprodukálni a kultusz folyamatait".
Zámbó temetése nem válhatott más eseménnyé, mint egy sok tekintetben hisztérikus, számos vonatkozásban könyörtelen és néma fájdalommá nemesedett elengedési gesztussá. A gyászolók királyukat, de a felettük mégsem uralkodó közéjük valót veszítették el. Zámbó egy olyan világból érkezett a nyilvánosságba, amelynek tagjai saját kultúrájukat soha nem látják viszont a médiában, akiknek a kulturális önreprezentációra semmi esélyük nincs (György Péter), mindennapjaikat nemcsak tragikus érzések, hanem tragikus események választják el egymástól, és a dalszövegek megélésén keresztül teremtik meg önmagukat.
Kiknek a királya volt a Király? György Péter gondolatával élve egy „társadalmi rétegnek (sokféleképpen hívhatjuk: Csepel-szigetiek, elnyomottak, megalázottak, vagy csak egyszerű emberek)" a kulturális hegemóniát megtörni akaró művésze volt: „Jimmy ezek közül az emberek közül jött, bizonyos szempontból az ő hősük, az ő reménységük volt." A kevés Zámbóra vonatkozó empirikus kutatás beszámolt arról (lásd az Angelusz–Tardos páros vizsgálódását), hogy a négy és fél oktáv birtokosát a népesség csaknem egynegyede szerette, ezen belül a vagyoni helyzet tekintetében társadalmunk alsó, alsó-közép rétegeiben volt különösen népszerű, azon belül is az elváltak vagy élettárssal élők körében. Bármennyire nem akaródzik is ezt elfogadni, de Zámbó Jimmy és dalszövegei ma
egy osztálykultúra, a munkáskultúra elemei. Zámbó a rendszerváltás kulturális emlékezetének része.
Ahogyan Császi Lajos médiaszociológus is megjegyzi Walter Benjamin aktualitásával foglalkozó írásában, a szociális érzékenység az értelmiségi közvélemény esetében ritkán szokott együtt járni „a szociális másikok iránti önreflexív érzékenységgel". Kevés kivételt leszámítva Zámbó megtapasztalhatta az elit feléje irányuló lenézését és nem legitimált másságát.
 |
Nem tud segíteni a Zámbó királyi udvarában lakóknak az, aki elvitatja tőlük Zámbó világának jogosságát
Mediaworks-Archív |
Nem mindenkinek sikerült Zámbó banálisnak tetsző, de közönséges megfogalmazásaiban is univerzális igazságokat hordozó szövegvilágához (és így magához is) olyan őszintének lennie, mint Kulka Jánosnak egy 1999-es Jimmyvel készült tévéinterjú során. Zámbó interjúbéli szerénysége hűen tükrözi, hogy tudja, kivel ül szemben, azaz Kulka egy „másik", őt soha be nem engedő, el nem ismerő elitértelmiségi világ reprezentánsa. A színész viszont nem a világok közötti határokat erősítette, hanem azzal a vallomással élt, hogy van egy Jimmy-szám, amelyet egy egész nyáron át dúdolt: van úgy, hogy eltalálja az embert egy dal, még akkor is, ha közhelyes. „Nem is szégyellem" – summázta Kulka.
Ez a dal az akkor 11 éves Valahol bús dal című poplíra volt, amellyel Zámbó megnyerte a nemzetközi Interpop Fesztivál szerzői és előadói díját. Az a dal nem másról szól, minthogy „milyen hideg tud lenni egy város", „most, hogy már nem tudom, merre van, most féltem", hogy „nem-nem, semmit nem értettem jól". Azokról a félelmekről, utólagos belátásokról tehát, jogos önhibáztatásokról, amelyeket mindannyian megélünk egy hideg éjszakai, majd hajnali köddel sűrű városban. Zámbó Jimmy mindig arról énekelt a sajátjainak (és akinek volt elég bátorsága, hogy félretegye elitértelmiségi osztálytudatának magabiztosságát, racionális és tekintélyelvű /ön/igazolási eljárásait), hogy a szerelem váratlanul egymás mellé rendeződött pillanatok sűrűje, amelyet felismerni nehéz, de ha elmulasztja az ember, visszaszerezni szinte emberfeletti feladat. Amikor egy tinédzserlány Zámbó halálakor azt nyilatkozta, hogy ha tudná, miért szereti Jimmyt, akkor mindent tudna, az ugyanannak a belátása, mint amikor azt énekli Zámbó: „Mit akarsz a boldogságtól, nem élnéd túl." Jimmy nemcsak egy proletár popköltő volt, hanem annak a súlyos tudásnak hordozója is, hogy vannak, akik „nem élik túl", hogy sokan járnak közöttünk olyan férfiak és nők, akiknek
„késő már, hogy újrakezdhessék", holott nem várnak semmi másra, mint hogy valaki az elrontott életükből az elrontott álmaik felé vezesse őket.
Zámbó Jimmy sorai nem egyszerűen a nagyvárosi, filléres szentimentalizmus megnyilvánulásai, hanem a rezignáción túli állapot kivetülései. „Már nem harcolunk, csak együtt vagyunk", „tudom, szélmalomharc", „egy süllyedő hajó", „megbékülsz, tudom, ez csak hangulat", „bocsáss meg még egyszer, vagy mondd, miért nem megy", „vádol az élet. Szeretlek. Vádol az élet, nem gyűlöllek", „bukott diák vagyok már rég, nem bírom el a szenvedést", „régi álmaimban egyedül vagyok", „békülj meg újra, újra meg újra", „a bánat úgyis visszajön majd hozzám", „egymásra nézünk mindig, s titokban másra", „ugye, van még annyi benned" – e sorok nemcsak a jón és rosszon túli élethelyzetek szorongással teli, koppanásszerű fordulatai, hanem a társadalom (és a város) széleinek tapasztalatai is. A szomszédunkban szerelemre, másra, (új) reményre, megbékélésre és megbocsátásra vágyó periférikus szabadcsapatok készülnek az elindulásra. Ők azok, akiknek megindulása egy elbukással felérő megtorpanás lesz, akik kapcsolataikban és munkahelyeiken úgy tapasztalják, hogy az „igazságtalanság maga a rend" (Egressy Zoltán), akik a vágyat ismerik, különösen a feladását, de nekik sosem sikerült (Babiczky Tibor).
Igazán sosem adják fel. Zámbó sem adta fel, s bár elkönyvelték annak a zenésznek, aki Galambos Lajos oldalán, fejére tapadó tincsekkel, műbőrszerelésben olyanokat énekel a való életben nyilvánvalóan megalázott feleségének, mint hogy „te vagy nekem az asszony", hogy aztán Szindbádhoz hasonlóan a feminizmus egyetlen hullámát sem felmutatni képes „férfidallal" zárjon („Egy jó asszony mindent megbocsát"). Lehet ezen fanyalogni, de ma millió magyar férfi és nő ebből a roncsolt tudásból merítkezik, ilyen dalszövegekben szeret, és ilyen szövegekben akarja, hogy szeressék. Ez a „hagyomány" távol áll az emancipatorikus tudattól, a progressziótól, mégis
minden felszabadító politikának abból kell kiindulnia, hogy megértse, milliók miért így gondolkodnak, miért Zámbó által tudnak (csak) élni.
Nem tud segíteni a Zámbó királyi udvarában lakóknak az, aki elvitatja tőlük Zámbó világának jogosságát. Zámbó ugyanis egy másik Magyarország tudatalattija, és a kulturális másság iránti megvetés tartóssága esetén túl fogja élni minden társadalomjobbító szándékunkat.
„A szerelem az egyik módja annak, hogy úrrá legyünk a gyárakban és szervezeteknél végzett munkából, valamint a fogyasztói társadalomból adódó elidegenülésen, instrumentalizmuson és végső tárgyiasításon" – írja Gintautas Mazeikis. Zámbó hallgatói valami ilyesmire vágynak, amikor még vágynak valamire. Az ész hideg szenvtelenségével (Soren Kierkegaard) szemben a szenvedély viharát, a mindennapi könyörtelen valóság helyett valami valóságosan megélhetőt kívánnak.
A Zámbó Jimmyt ma gyászoló tömeg csendes, de ha hallgatjuk őket, magunkról tudunk meg sok mindent. Pontosabban
azt az okot, amiért érdemes baloldalinak lenni. Az egyetlen okot, amiért érdemes.
