Játékosok egymás közt

Magazin: Bea, akadt olyan eset a karrierje során, amikor nagyon be akart valamit bizonyítani?

Kökény Beatrix: Rögtön ilyennel indult: amikor bekerültem a válogatottba, kiestünk a B-világbajnokságról. Sokkhatásként ért, nagyon meg szerettem volna oldani a helyzetet. Öt évvel később, 1994-ben tértünk vissza a világelitbe, negyedikek lettünk az Eb-n.

Az 1995-ös osztrák–magyar rendezésű világbajnokságon éreztük először a közönség szeretetét. Akkoriban két tévécsatorna volt, a decemberi időpont is kedvezett: sok kislány kezdett el emiatt­ kézilabdázni.

Fülei Balázs: A művészetek felé irányuló érdeklődés jóval szűkebb, fókuszáltabb. Nincsenek 15 ezer fős koncerttermek, élő tévéközvetítések, egyszerre kevesebb embert tudunk megszólítani.

Magazin: Nem lehet, hogy a színpadon magányosan brillírozó zenész elérhetetlennek tetszik a YouTube-korszak gyerekei számára?

Fülei Balázs: Szerencsére, amikor gyerekként hallottam a nagyokat egy-egy koncerten, bennem nem az fogalmazódott meg, hogy hűha, mit is keresek én ezen a pályán.

Kökény Beatrix: Az egészséges önbizalom kulcsfontosságú. Egyébként a játékosok – érdekes, ez a kifejezés mindkettőnk esetében helytálló! – karaktere is eltérő, és a közeg is változik.

Ha annak idején én csináltam volna olyanokat a pályán, amilyeneket Görbicz Anita, le­nagyképűztek volna.

Ő már máshogy szocializálódott, bármit mer élesben is. A gátlás jó értelemben vett hiánya elengedhetetlen a csapat szempontjából: Farkas Ági tizenhat elrontott helyzet után is elvállalta a tizenhetediket. Épp ezért ha egy gyerek extrát csinál az edzésen, nem szabad rászólni, letörni a szárnyát.

Magazin: Újabb párhuzam: a színpadon vagy a pályán elért sikerek után most már egy egész szakágért, illetve tanszékért felelnek. Könnyű az egyéni munka után nagyban gondolkodni?

Kökény Beatrix: Sokkal egyszerűbb volt az életem játékosként: nem kellett ennyit gondolkodni. Fontos döntéseket hoztam persze játék közben, de a felelősség megoszlott. Tudtam, mit várnak el tőlem az edzőim, és hogy azt nagy valószínűséggel végre is tudom hajtani. Most háromszáz gyerek sportol a Fradi utánpótlásában... Az a szerencsém, hogy azokkal az edzőkkel dolgozhatok, akik korábban játékostársaim voltak.

Fülei Balázs: Előadóként száz százalékban önmagamat kell adnom, ám tanárként próbálok belehelyezkedni a tanítványaim lelkiállapotába, helyzetébe, figyelembe venni technikai hiányosságaikat.

Óráról órára másnak kell lennem, úgy szólni a nyelvükön, hogy annak eredménye legyen.

Te rögtön észreveszed egy kislányon, hogy tehetséges?

Kökény Beatrix: Az azonnal látható, nem?

Fülei Balázs: Igen, szerintem is. Egy egyszerű skálát is el lehet játszani szenzációsan.

Kökény Beatrix: A kézilabdázásban nagyon magas szintre eljuthatsz, ha egy valamit nagyon jól tudsz. Ha kettőt-hármat, világklasszis lehetsz.

Fülei Balázs: A zenekari játék hasonlít a csapatsportokra: nem mindenki alkalmas rá. Be kell tagozódni, nyitott füllel játszani, az individuum fölé helyezni az egész érdekét. Kamarazenéléskor próbán az első hangoknál megérzem, a zenészpartner milyen típus: ő akar lenni a kakas, vagy nem jelent neki gondot, ha olykor más irányít. Nekem, akár a sportolóknak is, az eredmény számít. A másik hadd kukorékoljon csak, ha attól jobb lesz a produkció.

Magazin: A szólistapályát melyik sportághoz hasonlítaná?

Fülei Balázs: Talán furcsán hangzik, de

olyan, mint a tükör előtti gimnasztika. Én vagyok saját magam legfőbb ellenfele:

figyelem magam, de az a cél, hogy szép lassan eltűnjön az, akit a tükörben látok.

Magazin: Sok legenda kering elviselhetetlen, de zseniális karmesterekről, edzőkről. Hogyan fogadhatjuk el olyasvalaki utasításait, akit ki nem állhatunk?

Kökény Beatrix: Szerencsés vagyok: kevés és nagyon jó szakember irányított a pályámon. Egy esettől eltekintve felhőtlen volt a viszonyunk. Az atlantai olimpián Laurencz László szövetségi kapitánnyal úgy elmérgesedett a csapat viszonya, hogy végül már alig beszéltünk. A bronzmeccset viszont annyira meg akartuk nyerni, hogy felülemelkedtünk a helyzeten. Utóbb rendeztük a viszonyunkat, meg hát Laci bácsival tíz évet húztunk le egymás mellett, természetes, hogy voltak konfliktusaink.

Fülei Balázs: Sok karmester esetében ez a játék része: tekintélyt kell kialakítaniuk.­ Egyszer Milánóban Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszottam. A próbán megkérdeztem, miért lassít a karmester egy helyen teljesen értelmetlenül. Megsértődött, rám sem nézett az egész koncerten. Ez biztosan nem volt hasznára az előadásnak.

Fotó. Földi D. Attila / Népszabadság

Magazin: December elején jelenik meg legújabb lemeze. A stúdió vagy a színpad az igazi közege?

Fülei Balázs:

Egyértelműen a színpad. A stúdió olyan manapság, mint egy fekete lyuk: felveszünk valamit, aztán a végletekig csiszolgatjuk, változtatjuk, míg valami egészen más lesz belőle.

A hangversenyen adott idő alatt kell a maximumot nyújtani. A felvételkor a tökéletességet hajhásszuk, de mi is a mi szakmánkban a tökéletesség? Ha hiba nélkül, hangról hangra lejátszunk egy darabot? Szerintem jobban megérintheti a hallgatókat egy kevésbé hibátlan koncert, ha megtörténik az összekapcsolódás színpad és nézőtér között.

Magazin: Zörgő cukorkapapír, köhögőroham, ellenfélnek szurkoló nézőtér. Hogy lehet megbirkózni a külső hatásokkal?

Fülei Balázs: Van, aki megáll, és kikéri magának a zajongást.

Engem inkább felspannol, arra gondolok: na, hogy lehet kijönni belőle?

Volt kritikus, aki azt emelte ki, milyen szépen visszahoztam a közönséget egy zavaró momentum után. A legrosszabb, ha az, akinek csörög a telefonja, fel sem ismeri a csengőhangját: akár egy perc is elveszhet a koncertből.

Kökény Beatrix: A 2000-es, romániai Eb-győzelem jut erről eszembe, ami szépen keretbe foglalja a pályámat. Ott aztán akadt ellendrukker bőven, de az, hogy a döntő napján kétszer játszották le a Himnuszt, jó kis elégtétel volt.