Megjelent Röhrig Géza nyolcadik verseskönyve, bő fél évtizeddel az előző után. Ezúttal nyilván nagyobb figyelmet kap majd, hiszen nagyon sokan felfigyeltek nemcsak arcára, személyiségére is a Saul fia főszereplőjeként.
A rendkívüli tehetségként felbukkanó Röhrig költői pályáját eddig nem övezte kitüntetett kritikai figyelem, részben talán azért, mert nem volt „kéznél", nem élt benne az irodalmi hétköznapokban, részben pedig azért, mert gyökeresen más hagyományszemlélettel írt, mint akár a 90-es, akár a 2000-es évek legtöbb költője. Közvetlen személyesség mutatkozott meg verseiben, és a képalkotás ereje mellett erre a személyes hitelességre tett fel mindent.
Így is akadtak persze lelkes és figyelmes hívei, mint például Krupp József kritikus, és a magas színvonalú zsidó folyóirat és kiadó, a Múlt és Jövő is kitartott mellette. Itt jelentek meg képzelt haszid történetei is A rebbe tollatépett papagája címen. Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit – szokatlanul hosszú cím egy Röhrig-kötetnek. Eddig jellemzően egyetlen szó állt a borítón, amely a kihagyás, sejtetés erejével hatott, olyan súlyos szavak, mint „törvény" vagy a „honvágy". Abban azonban, ahogy a cím is jelzi, ez a kötet sem tér el az eddigiektől, hogy a távolságot, az idegenséget mutatja fel legalapvetőbb tapasztalataként. A szövegek jelentős része az Egyesült Államokban született, a magyar nyelv és a magyar költészet mindennapjaitól távol, de József Attila lírájának vallomásos-metafizikus vonulatához közel.
Új verseskötete a szenvedés és az elhagyatottság tapasztalatáról beszél. Az elemi erejű, brutálisan nyers látványban és az ebből kinövő, láttató képekben mutatkozik meg Isten, mintegy a dolgok visszájáról. Az, amit csinál, afféle misztikus naturalizmus.
