Lazulj el, biztatom magam, mert ez egy ilyen regény. Lazán követi a valóságot, vagy a maga által létrehozott valóság laza köszönő viszonyban van a történelemmel, nincs is ezzel semmi baj. Jack London élete, abból a nem túl sok évből talán három, amíg író nem lesz a furcsa gyerekből. Néha azt érzem, hogy jó volna, ha volna egy párdarabja is, így történt valójában, de attól író az író, hogy jobban tudja, hogyan történt valójában, igazabbat ír az igaznál.
Akkor van baj, ha mégsem igazabb a könyv az igaznál, amikor az ember elkezd tiltakozni, hogy hiszen nem is így történt, nem attól London, mert épp egy Londonban játszódó könyvet olvasott, hanem mert Londonnak hívták a mostohaapját. Tudom, ez nem érv, Józsefet sem Ekhnaton alkalmazta tanácsadóként, mégis elég jól sikerült a József és testvérei. Igyekszem tehát nem kicsinyeskedni, és bár a coyote szót az amerikaiak inkább i-vel a végén ejtik, nem akadékoskodok, hogy rosszul van ragozva a regény lapjain. Igyekszem nem szőrszálat hasogatni, de ha egy százfontos emberre azt mondják, hogy megtermett, akkor kénytelen vagyok a szerző figyelmébe ajánlani valami táblázatot: száz font az nem sokkal több, mint negyvenöt kiló.
Vagy lehet, hogy ez valami teszt? Hányan veszik észre, hogy belezavarodtam a mértékegységekbe? És az is teszt, amikor a főhőst lehajítják a márciusi fagyban a vonatütközőről, és pár óra múlva a fák lombjait nézegeti? Lehet, hogy alternatív valóságként kellene szemlélni a XIX. század végi San Franciscót, és nem remélni, hogy ez egy amolyan Jack London-történet, mélyen beleágyazva a kemények világába? Ahhoz meg mégiscsak túlságosan igaz, hogy mást ne mondjak, valóban létező dolog a regény címe, Jákob botja, egyszerű mechanikus csillagászati mérőeszköz, bár a rugós késes változata már feltehetően a fantázia szüleménye. Most kell kapaszkodni: Jack London apja vándor asztrológus volt.
