Sorozatunk előző részében az ötvenes évek „egyszámos csodáiról" írtunk, most a hatvanas esztendők hasonló felvillanásai következnek. A mai összeállítás altatódallal kezdődik, és olyan számmal zárul, amely mindenről szól, csak az alvásról nem...
Az észak-karolinai Charlie és Inez Foxx 1963-ban elhatározta: elkészíti egy tradicionális amerikai altatódal rock and roll-változatát. Attól kezdve a tengerentúlon – meg ideát – nem volt szundi... A Mockingbird sokféleképpen kapcsolódik a hanghoz, mert a címadó madár, a sokszavú poszáta arról kapta a nevét, hogy más állatok hangját is képes utánozni. A kirobbanó sikert a testvérpárnak nem sikerült kopíroznia...
Jött, látott, aratott, majd eltűnt a madridi Los Bravos zenekar is. Ez az együttes az Egyesült Királyságban a második, az Egyesült Államokban a negyedik helyig jutott a Black Is Blackkel, amelyet Michael Kogel, a banda berlini születésű énekese angolul dalolt. Az 1966-os sikert 1977-ben hasonló követte: a La Belle Epoque elnevezésű francia vokál előjött a klasszikus beatszám diszkóverziójával, és Nagy-Britanniában ugyanúgy a második helyre került a feldolgozással, mint a Los Bravos az eredetivel.
A New Vaudeville Band megjárta az első helyet is, de nem az angol együttes hazájában – ott „csak" negyedikként jegyezték –, hanem az USA-ban. A Winchester Cathedral azért tett „némi" hatást a szigetországra is: hogy mást ne mondjunk, néhány hete a székesegyház kórusa énekelte el a számot a hárommillió példányban eladott kislemez megjelenésének fél évszázados jubileuma alkalmából, tisztelettel adózva a szerző Geoff Stephensnek és zenekarának, valamint az örökzöld dal legendájának.
A Winchester Cathedral is fütyülni való nóta volt, hát még az I Was Kaiser Bill's Batman! Azt ugyanis szó szerint fütyülte Whistling (Füttyös) Jack Smith, akinek neve a húszas-harmincas évek bariton énekeséét, Whispering (Suttogó) Jack Smithét idézte. A számot úgy fütyülték a srácok 1967 Pestjén a szép lányok ablakai alatt, akár korábban a Fekete tulipán című francia film betétdalát, de a csücsörítős muzsika korántsem csupán nálunk volt népszerű. Nagy-Britanniában az ötödik, az Egyesült Államokban a huszadik helyre kapaszkodott, Németországban pedig tarolt a Die Travellers trió feldolgozásában (Ich war der Putzer vom Kaiser). Kivételesen az orosz vonal sem maradt ki a beatbuliból, mert a Hertha korabeli klubindulóját is rögzítő nyugat-berlini előadó hármas tagjainak egyikét úgy hívták: Misa Andrejev.
hirdetés
A Beatles 1968-ban – a többi közt – a Back in the U. S. S. R.-rel hódított, a Szovjetunió ellenpólusában, az Egyesült Államokban viszont John Fred és a Playboy Band aratott a Judy in Disguise-zal, amely a mesés liverpooli négyes Lucy in the Sky című száma paródiájának készült. A louisianai Fred aztán sokáig várt az újabb sikerre, és az is csak részben volt az övé, mert egy 1959-es dalát – a Shirley-t – előkotorta, majd 1982-ben a brit lista hatodik helyére repítette Shakin' Stevens. Az álruhás Judy ennél is többre vitte: Amerikában első, a szigetországban harmadik volt.
Angliában még előbbre jutott az Equals Baby Come Backje, valamint Arthur Brown Fire-je. A két 1968-as listavezető a korszak emblematikus számai közé tartozik, ám az előbbi szerzője, Eddie Grant viszonylag hamar elhagyta a nagyobb feltűnést már nem keltő Equalst, míg Brown esetében a tüzet mintha eloltották, a karriert elfújták volna. Nem sokáig tündökölt a nebraskai Zager & Evans duó sem, pedig egyetlen nagy slágere, a futurisztikus 2525 több évezredre tekintett előre. A mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában listavezető számnak annyiban lett folytatása, hogy a dalt hét nyelven több mint hatvan változatban dolgozták fel. Éppenséggel ez se kevés...
Ugyanezt mondta Lee Graham arról a két évről, amelyet a nyakába sóztak egy bárban kitört balhé nyomán. Még a kés is előkerült, s egy tanúvallomás nyomán az angol előadót bebörtönözték. Pedig Leapy (Szökdellő) Lee néven 1968-ban a brit lista második helyéig emelkedett a Little Arrows-zal, amely Amerikában is bejutott a legjobb tizenhat közé, akár egy futballcsapat a kupában. Apropó, labdarúgás! A You'll Never Walk Alone mellett alighanem a legismertebb szurkolói dal a Na Na Hey Hey Kiss Him Goodbye, amely egy alkalmi zenekar, a Steam előadásában vált fogalommá. A lemezből hat és fél millió fogyott el, s lehet, már a hat és fél milliárdot is meghaladta azoknak a drukkereknek a száma, akik 1969-től máig harsogták-üvöltik a különböző átköltéseket.
Egészen másfajta eksztázis volt hallható 1969 legkényesebb lemezén, a Je t'aime-en. A számot Serge Gainsbourg, a francia szerző Jane Birkinnel adta elő, eredetileg pedig Brigitte Bardot-val vette fel.
hirdetés
Az érzéki kompozíció Nagy-Britanniában úgy lett listavezető, hogy a BBC letiltotta mindenféle műsoráról. Itáliában, Spanyolországban, Svédországban szintén indexre került a dal, Franciaországban pedig csak este tizenegy után engedték játszani a rádióban-televízióban. Bordeaux-ban, Marseille-ben vagy Párizsban éjfél előtt egy órával indult útjára a gyönyör...
