Balog megmondta, mit akar a magyar íróktól, csak kicsit bolsevikra sikerült

A tanácskozás nem kerülte az aktualitásokat, gyakran szóba került, miképpen viszonyuljon a magyarság a bevándorlók tömegéhez, és nem alakult ki egyértelmű kép ennek a viszonylag homogén társaságnak a véleményéről.

Jókai Anna adta meg az alaphangot, aki a magyarság feladatát a keresztény életvitel megtartásában, az élő kereszténység megélésében látta. Fontosnak nevezte a szabadságeszme képviseletét is, hogy minden magyar ember szabadnak érezhesse magát még az Európai Unión belül is.

Pomogáts Béla, az Írószövetség 1995–2001 közötti elnöke arról beszélt, hogy vannak a különféle kultúrák között is egyforma értékek, amelyekre a jó viszonyt építeni lehetne. Voigt Vilmos néprajztudós azon elmélkedett, hogy

egyáltalán megfogható-e a nemzeti irodalom, a nemzeti művészet

fogalma, Czakó Gábor – Lázár Balázs által felolvasott előadásában – viszont Asimovot idézte: „Két intelligens faj létezik a földön: az ember és a magyar.”

Az írótábor Nagyhordó-díját az idén Csontos János József Attila-díjas költő, a Napi Gazdaság publicistája, a 2009-ben az Élet és Irodalom ellenében indult, és háromnegyed év után megszűnt Nagyítás című irodalmi hetilap főszerkesztője, a Szellemi Honvédelem-díj kuratóriumának tagja kapta.

Meghívottként a zárónapon felszólalt az emberi erőforrások minisztere, Balog Zoltán is. Felhívta a figyelmet, hogy az írók elsősorban az olvasóknak alkotnak, ezért nem szabad politikusként tekinteni rájuk.

Az azért nem valószínű, hogy a tanácskozás eredményeként elfogadna egy szerelmes verset,

mert az alkotók feladatát így határozta meg: „Azt várjuk el, hogy az általunk nem beszélt művészet és kultúra nyelvén mondják el, kik vagyunk és kik lehetnénk: emberként, a magyar nemzeti közösség tagjaiként és az európai zsidó-keresztény civilizáció részeként.”

Az idézet mellett a Facebookon rögtön megjelent a szocialista realizmus nagy ideológusának, A. A. Zsdanovnak A bolsevik párt útmutatása az irodalom feladatairól szóló beszédének részlete: „A szovjet irodalomnak tudnia kell megmutatni hőseinket, tudnia kell betekinteni jövőnkbe. Ez nem utópia, mert a mi jövőnk, a mi holnapunk már ma készül, tervszerű, tudatos munkával.”

A hasonlóság nyilvánvaló, bár annak idején éppen a közérthetőség volt a kritérium, nem pedig az, hogy az írók „az általunk nem beszélt” nyelven fogalmazzák meg, „amit nem tudok és tudok a körülöttem lévő és a tágabb világról, a magyar világról”.