Honvédelemből évismétlő

– Senki – ismeri el.

Aztán arról beszél, hogy nem érdekli, a műve másra milyen hatással van, egyszerűen csak megcsinálja, amit a lénye diktál. A közlési kényszer minden gátlást legyőz. Ezek a képek jó helyen vannak itt, teszi hozzá. Más kérdés, hogy szívesen eladná őket, hisz évek óta megélhetési gondokkal küzd. Ezért közfigyelmet kiváltó lázadásait sokan anyagi gondjaival, szakmai sértettségével magyarázzák. Így azt is, hogy 2014-ben, a pécsi sétálóutcában liszttel leöntötte Weö­res Sándor szobrát a mű leleplezésének ünnepén. Pedig a gesztus és Böszörményi szoboravatáson elejtett szitokszavai is a kávéházi asztalnál ülő költő ábrázolásmódjának divatos giccsessége ellen szóltak. Na és az ellen, hogy a portrét megformáló Kligl Sándor egy sor város közterén állíthatott szobrot. Kligl művészete a szobrász és felesége politikai kapcsolatai révén korlátlan pénzügyi támogatást élvezett (akinek ismeretlen a téma, böngésszen a neten!). A lisztszórót viszont a bíróság elmarasztalta garázdaság vétségében, és figyelmeztette. Azóta a szobrász GARÁZDA feliratú pólót hord, abban dolgozik és demonstrál. Merthogy alig van olyan kormányellenes tüntetés Pécsett, amit kihagyna, legyen szó internetadóról, korrupcióról, Klikről.

A garázda és az akasztott emberek Laufer László

Böszörményi nem kötődik pártokhoz, ösztönösen lázad minden igazságtalanságnak és butító hazugságnak érzett jelenség ellen. Ilyen volt mindig.

A szentesi származású Böszörményi István érettségi után a pécsi tanárképző biológia–rajz szakára járt, s ott évismétlésre kényszerült honvédelmi ismeretekből. A rendszerváltást követően eltörölt „operett" tantárgy esetében rajta kívül aligha fordult ez elő bárkivel. Böszörményi nem a diktált tananyagot köhögte vissza, hanem azt állította, 1956 nem ellenforradalom volt, viszont utána megszállás következett, és 1968-ban Csehszlovákiában is. Ebből akkora botrány robbant ki, hogy a dékánhelyettes rendőrrel vezettette ki az épületből. Egy évvel később folytathatta tanulmányait, akkor már átkúszott honvédelmi ismeretekből.

– Nem voltam akkora lázadó – legyint akkori önmagára lesajnálón –, a szüleim is arra tanítottak: fogjam be!
Elvégezte a főiskolát, s közben egyik tanára, Bencsik István szobrász mellett beletanult a kőfaragásba. Éveken át a Kossuth-díjas művész asszisztenseként dolgozott. Majd elvégezte a pécsi egyetem mesteriskoláját szobrász szakon, utána meg a doktoriskolára járt. A doktori fokozat megszerzése azonban – nyelvvizsga híján – meghiúsult.

– A nyelvhez is érzék kell, nekem az nincs – mentegetőzik.

Pályája így is ígéretesen indult.

2014-ben: a művész liszttel tiszteli meg Weö­res Sándor szobrát Laufer László

Szimpóziumokra járt, munkáit kiállították, köztéri megrendeléseket kapott, szakmai tudását és igyekezetét becsülték a pályatársai. Szobrainak túlnyomó többsége – bár faragott figurális műveket is – absztrakt alkotás volt. Főleg azt kereste, hogy a geometria miképp tudja magával ragadni a kíváncsi embert, és miképp lehet egy szimmetrikus test nyugalmát áttörésekkel, csavarásokkal drámaivá tenni, s hogy ebből az aszimmetriából miképp születik varázslatos harmónia.

Böszörményi számára a fő kereseti forrást a nemzetközi szimpóziumok jelentették. A 6-8 hétig tartó művésztelepi munkák 5-10 hónapi megélhetést biztosítottak. A kilencvenes években bejárta a világot, Japánba ötször is meghívták. Az ezredfordulót követően a meghívások ritkultak, utóbb már jó, ha évente egyszer invitálták valahová, és a 2-3 hétre rövidült szimpóziumok legfeljebb 1-2 hónapra elegendő bevételt hoztak.

Mivel kevesebbet forgott nemzetközi művészkörökben, lazultak a szakmán belüli kapcsolatai, ami miatt még ritkábban hívták. Házassága is tönkrement. Volt feleségét nem kárhoztatja, ma is csak dicséri az asszonyt, amiképp azt is, ahogy közös lányukat neveli. A sikertelenségi spirál ellenére Böszörményi azóta is teszi a dolgát. Nagyméretű köveket ugyan nem faraghat – egy szobor alapanyaga több százezer forint, annyi pénze pedig nincs –, így fotókartonból és színes műanyag fóliából épít absztrakt kisplasztikákat. Erre is csak úgy telik, hogy feléli korábban gyűjtött vagyonát és annak a romháznak az árát, amit apjától örökölt. Saját portája nincs, egyik kolleginája városszéli szoba-konyhás műteremlakását bérli. A pécsi egyetem művészeti karán 2000-ig szobrászatot tanított, a művészeti szakközépiskolában meg 2012-ig rajzot. Immár egyik intézmény se igényli munkáját.

– Nem tartanak jó tanárnak – morogja beletörődőn.

– És jól látják? – firtatom.

– Szerintem nem. Volna mit átadnom, a tanítás nekem most életszükséglet ­lenne.

A számítógépén megmutatja Kenneth Snelson szobrait, amelyekben az acélkábelek feszítette rudak sehol sem érnek egymáshoz. A statikát látszólag meghazudtoló, torony- és hídszerű szobrok mágikusan szárnyaló szerkezetek. Ezeket is tanítaná. De erre nincs esélye. Ahogy állami, önkormányzati megrendelésekre sem.

Amikor Böszörményi éppen nem garázdálkodik, akkor efféle szobrokat készít... Laufer László

– El se fogadnám! – csattan fel. – Nekem eddig egyik politikai rendszer sem volt szimpatikus, de ez a mostani a legellenszenvesebb. Az ízléstelensége különösen bántó: a szelfizésre csinált zsánerszobrok és a történelmi hazugságokra épülő emlékművek. Egy szobrász nem dolgozhat a hatalom megrendelésére, s nem nézhet alázattal a megrendelőre. Ha megteszi, már nem is szobrász. A szobrász belső parancsra farag, és ezzel a paranccsal szemben alázatos.

Tavaly szó volt arról, hogy a pécsi egyetem felállítaná Böszörményi egyik korábbi művét, mire a szobrász ezt nyílt levélben tiltotta meg. Azt írta, hogy addig nem engedi a műveit felállítani „ebben a kibaszott városban", amíg Kligl Weöres-portréját el nem viszik Pécsről, és nem vizsgálják ki a szobor finanszírozásának korrupciós szálait. Ironikusan megjegyezhetjük, hogy kockázatot nem vállalt filippikájával, hisz a kormánypárti városvezetés aligha gondol új megbízást adni Böszörményinek.
Az általam kérdezett művészek és esztéták sajnálják ezt, mert a szakmában csak Bösze néven emlegetett szobrász szerintük elmélyült, egyedi látáskultúrájú, jó kezű, izgalmas életművet létrehozó, őszinte ember, aki nemzetközi kitekintéssel bír, és ezer szállal kötődik a legértékesebb pécsi képzőművészeti hagyományokhoz.

Szobrai helyett egyelőre ő maga vonul ki a pécsi terekre. Nem művészi sértettségből, ahogy ő mondja: jól elvan így is, machetével járja a geometria vadonját, és örül, ha felfedez magának egy új formát. Őt ez kielégíti, nincsenek nagy igényei. Más a helyzet a szabadsággal, arra szüksége lenne. Mert azt például képtelen elfogadni, hogy az oktatást begyűri maga alá a politika, hogy a világnézeti semlegességet sutba vágva templomban tartják az évnyitót. Hogy a rendszer neohorthysta szobrokkal és emlékművekkel szórja tele az országot. Abban is biztos, hogy a kormány keresztülpasszírozza a rendkívüli állapotról szóló törvényt, amit aztán arra használ, hogy a terrorveszélyre hivatkozva kijárási tilalommal gátolja meg a demonstrá­ciókat.

– Akkor én majd kimegyek az utcára – ígéri csendesen, miközben laptopjáról Bartók III. zongoraversenye árad megállíthatatlanul. – Nem érdekel, hogy letartóztatnak, elítélnek. Ha azt látjuk, hogy egy törvény igaztalan, akkor azt a törvényt nem szabad betartanunk. Gondolkodó, érző embernek ez a dolga.