galéria megtekintése

Homo melodramaticus

1 komment


Horeczky Krisztina

A tavaly irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett fehérorosz Szvetlana Alekszijevics ötezer rubellel, egy szalagos magnóval és a minszki Neman irodalmi folyóiratnál kivett, kissé hosszúra nyúlt alkotói szabadsággal vágott bele az Utópia-ciklusba 1983-ban.

A közel három évtizedig készült „vörös enciklopédia” kötetei – Nők a tűzvonalban, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima, Elhordott múltjaink – Az utolsó tanúk kivételével mind olvashatók magyarul. Az oral historyk mintájául a belarusz Alesz Adamovics (1927–1994) „regényoratóriumai” szolgáltak, köztük a hazánkban is kiadott Hatinyi harangok, vagy a Büntetőosztagosok. Az író, oknyomozó újságíró hangsúlyozottan „Csernobil világáról”, tehát nem Csernobilról szóló, 1997-es művéből tucatnyi színdarab készült Franciaországban, és az ír Juanita Wilson rövidfilm-adaptációját (The Door) 2010-ben Oscarra jelölték.

Fotó: Gleb Garanich / Reuters

Az atomerőmű 4-es energiablokkjában 1986. április 26-án éjjel 1 óra és 1 óra 24 perc között bekövetkezett történéseket – melyek részleteit máig nem ismerjük –, s azok következményeit a szerző fehérorosz nemzeti tragédiának, az idő katasztrófájának tartja. „Ez a XX. század legfontosabb eseménye, (…)” – írja öninterjújában, mely állítás ugyanannyira vitatható, mint amennyire cáfolható. Noha Csernobilt – a háttérsugárzás miatt is világméretű problémát – általánosságban Ukrajnához kötik, a radioaktív felhő Minszket és Fehéroroszországot borította el. A könyvben közölt, 1996-os adatok szerint a tízmilliós lakosságú agrárország 485 falut és települést veszített el, 70-et örökre a földbe temettek. Minden ötödik fehérorosz (2,1 millió ember, közülük 700 ezer gyerek) sugárszennyezett területen él.

 

A dokumentumregény a sokáig tabusított technogén szerencsétlenséget kulturális, civilizációs, kivált privát sorscsapásként láttatja, melynek következtében magánkozmoszok dőltek össze – túl a Szovjetunió majdani széthullásán, a kommunizmus bukásán. „Összecsúszott a világvége és a kőkorszak” – summáz Arkagyij Filin likvidátor. A kisemberből hirtelenjében „csernobili ember”, a nagyvilág számára izgalmas „csodalény”, „ritka példány” lett. A fehérorosz „traumatizált ember” ekkortól „élő fekete doboz”, hogyha haldoklik: „sugármentesítésre váró tárgy”. A Csernobili ima vízjele – hasonlóképp az elbeszélt történelemsorozat darabjaihoz – a melodramatikus jelleg.

A több mint félszáz, élőbeszédszerű monológ legfőbb jellemzője az érzelem és indulat irányította világérzékelés; azaz a nosztalgikusság, a pátosz, a szentimentalizmus, a túlzás, és az erkölcsi ítélkezés. „Jól írta valaki, hogy a XX. században…, illetve most már a XXI. században is úgy élünk, ahogy a XIX. századi irodalom tanított minket. Úristen!” – így Henadz Hrusavi fehérorosz parlamenti képviselő, a Csernobili Gyermekekért Alapítvány elnöke. A sokféle megszólaló Csernobil-értelmezésében – helyesebben: érzékelésében – felfedezhető egyfajta közös kánon. A katasztrófatörténetet háborús történetként, önfeláldozással járó hőstettként élték meg, beszélik el, felidézve az afganisztáni és/vagy a nagy honvédő háborút.

Rögeszmésen visszatérő gondolat, hogy Csernobil megértéséhez hiányzik az irányadó világnézet, filozófia. A 2013-as Elhordott múltjaink, és a Szovjet­unió megszűnése utáni öngyilkosságokat vizsgáló, magyarul ez idáig nem publikált, 1993-as A halál bűvöletében főszereplője a „homo sovieticus”. E kihalófélben lévő, de nem védett szocialista embertípus mintapéldánya Mikalaj Proharavics Zsarkov gyakorlati foglalkozásokat tartó tanár. A „leningrádi blokád gyermeke” imigyen nyilatkozik a nyugat-európai gyógykezelésekről ajándékokkal hazatért, sugárfertőzött diákjairól: „Olyan ruhákban jönnek vissza, amelyeknek nem ők keresték meg az árát, meg nem is a szüleik. (…) El kell magyaráznom nekik, hogy a világ nem szupermarket. Az valami más. Nehezebb és szebb is. Elviszem őket a műhelyembe, ott állnak a faszobraim”. Orosz nyelv- és irodalomtanár neje azon sopánkodik, hogy a sci-fit faló nebulói tekintete hideg, közönyös, üres, mikor Puskint szaval nekik.

Alekszijevics beszélgetéseinek célja, hogy – őt idézve – rögzítse az átmenetet az „egyszerű életből” az irodalomba. A többszólamú passióknak is nevezett emlékezettörténeti munkákban az irodalom, a szakralitás helyett inkább tetten érhető az egyhangú hatásvadászat, a sztereotípiák megerősítése, a kollektív modorosság; és a hétköznapiság helyett a banalitás. Az árnyalatokra kevéssé érzékeny, a szélsőségességhez, a bizarrhoz vonzódó szerző egyszerre kívánja beindítani a könnycsatornákat és sokkolni-borzongatni, miközben az arányérzéke cserbenhagyja. Bulvárba hajló annak az anyának a szerepeltetése, akinek a négyéves koráig négy műtéten átesett kislánya annyi és olyan súlyos születési rendellenességgel maradt életben, mint rajta kívül egyetlen gyerek sem Fehéroroszországban. Az apokaliptikus alkotmány egy tűzoltó és egy likvidátor özvegyének nem hogy kerítés-, de Tejútrendszer-szaggató szenvedélyhimnuszával kezdődik, majd zárul. A bombasztikusság közepette elsikkad mindaz, ami igazán mellbevágó, torokszorító, vagy éppen költői. Ennek ellenére a Pálfalvi Lajos igényes fordításában megjelent opus gondolatébresztő érzelemszociológiai munka. Közel hozza azt a felbomlott birodalmat, amelynek emóció és ideológia vezérelte lakói a szerelmet, a háborút, a magányt, a művészetet, a katasztrófát, de főleg az egykori, uralkodó eszmét vallásként élik meg; akiknek a szenvedés, a halál bír értékkel.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima Európa Könyvkiadó, 2016. 368 oldal, 3690 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.