Homo melodramaticus

A dokumentumregény a sokáig tabusított technogén szerencsétlenséget kulturális, civilizációs, kivált privát sorscsapásként láttatja, melynek következtében magánkozmoszok dőltek össze – túl a Szovjetunió majdani széthullásán, a kommunizmus bukásán. „Összecsúszott a világvége és a kőkorszak” – summáz Arkagyij Filin likvidátor. A kisemberből hirtelenjében „csernobili ember”, a nagyvilág számára izgalmas „csodalény”, „ritka példány” lett. A fehérorosz „traumatizált ember” ekkortól „élő fekete doboz”, hogyha haldoklik: „sugármentesítésre váró tárgy”. A Csernobili ima vízjele – hasonlóképp az elbeszélt történelemsorozat darabjaihoz – a melodramatikus jelleg.

A több mint félszáz, élőbeszédszerű monológ legfőbb jellemzője az érzelem és indulat irányította világérzékelés; azaz a nosztalgikusság, a pátosz, a szentimentalizmus, a túlzás, és az erkölcsi ítélkezés. „Jól írta valaki, hogy a XX. században…, illetve most már a XXI. században is úgy élünk, ahogy a XIX. századi irodalom tanított minket. Úristen!” – így Henadz Hrusavi fehérorosz parlamenti képviselő, a Csernobili Gyermekekért Alapítvány elnöke. A sokféle megszólaló Csernobil-értelmezésében – helyesebben: érzékelésében – felfedezhető egyfajta közös kánon. A katasztrófatörténetet háborús történetként, önfeláldozással járó hőstettként élték meg, beszélik el, felidézve az afganisztáni és/vagy a nagy honvédő háborút.

Rögeszmésen visszatérő gondolat, hogy Csernobil megértéséhez hiányzik az irányadó világnézet, filozófia. A 2013-as Elhordott múltjaink, és a Szovjet­unió megszűnése utáni öngyilkosságokat vizsgáló, magyarul ez idáig nem publikált, 1993-as A halál bűvöletében főszereplője a „homo sovieticus”. E kihalófélben lévő, de nem védett szocialista embertípus mintapéldánya Mikalaj Proharavics Zsarkov gyakorlati foglalkozásokat tartó tanár. A „leningrádi blokád gyermeke” imigyen nyilatkozik a nyugat-európai gyógykezelésekről ajándékokkal hazatért, sugárfertőzött diákjairól: „Olyan ruhákban jönnek vissza, amelyeknek nem ők keresték meg az árát, meg nem is a szüleik. (…) El kell magyaráznom nekik, hogy a világ nem szupermarket. Az valami más. Nehezebb és szebb is. Elviszem őket a műhelyembe, ott állnak a faszobraim”. Orosz nyelv- és irodalomtanár neje azon sopánkodik, hogy a sci-fit faló nebulói tekintete hideg, közönyös, üres, mikor Puskint szaval nekik.

Alekszijevics beszélgetéseinek célja, hogy – őt idézve – rögzítse az átmenetet az „egyszerű életből” az irodalomba. A többszólamú passióknak is nevezett emlékezettörténeti munkákban az irodalom, a szakralitás helyett inkább tetten érhető az egyhangú hatásvadászat, a sztereotípiák megerősítése, a kollektív modorosság; és a hétköznapiság helyett a banalitás. Az árnyalatokra kevéssé érzékeny, a szélsőségességhez, a bizarrhoz vonzódó szerző egyszerre kívánja beindítani a könnycsatornákat és sokkolni-borzongatni, miközben az arányérzéke cserbenhagyja. Bulvárba hajló annak az anyának a szerepeltetése, akinek a négyéves koráig négy műtéten átesett kislánya annyi és olyan súlyos születési rendellenességgel maradt életben, mint rajta kívül egyetlen gyerek sem Fehéroroszországban. Az apokaliptikus alkotmány egy tűzoltó és egy likvidátor özvegyének nem hogy kerítés-, de Tejútrendszer-szaggató szenvedélyhimnuszával kezdődik, majd zárul. A bombasztikusság közepette elsikkad mindaz, ami igazán mellbevágó, torokszorító, vagy éppen költői. Ennek ellenére a Pálfalvi Lajos igényes fordításában megjelent opus gondolatébresztő érzelemszociológiai munka. Közel hozza azt a felbomlott birodalmat, amelynek emóció és ideológia vezérelte lakói a szerelmet, a háborút, a magányt, a művészetet, a katasztrófát, de főleg az egykori, uralkodó eszmét vallásként élik meg; akiknek a szenvedés, a halál bír értékkel.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima Európa Könyvkiadó, 2016. 368 oldal, 3690 forint