Négy vallásos szellemben felnövekedett fiatal,még innen a férfikoron, vagyis a férfiasság megtapasztalásán, a mediterrán kisváros még fiatalkorú szexbálványának bűvkörébe kerül. Így vagy úgy mind elesnek abban a harcban, amit látszólag a csábító leány, valójában a saját ösztöneik ellen vívnak – reménytelenül vagy magasztosan, kinek hogyan tetszik.
Az Emmaus című regény megosztja az olvasókat. A gyakorló keresztény sutba hajítja, mert hite megcsúfolását olvashatja ki belőle. A cinikus istenkerülő somolyog magában: lám, lám az ösztönök mindenki felett uralkodnak. A tárgyilagosságot kereső olvasó – kevés van ilyen? – igyekszik elfogulatlan maradni, s csak Bariccóra figyel, ő mit akar mondani vagy elhitetni velünk.
Négy jó barát, négy pajtás, négy mélyen vallásos kamaszfiú. Túl a „tavasz ébredésén”, de még innen a férfikor beteljesítő nyarán. Sülve-főve együtt, jóban, rosszban. Azaz rosszban nem – csak annak kísértésében.
De mi a rossz vagy inkább ki a rossz számukra? Hát persze, hogy a nő. Ám nem egy démont, egy kék angyalt kell elképzelnünk, aki összetöri, tönkrezúzza a férfiak egyéniségét, hanem egy angyali lényt, egy minden csábító szexuális varázsa ellenére íróilag szeráfi alakot. Ő Andre, a fényes vidék haláltün dére.
Körötte forognak a kordában tartott katolikus ifjak, az elbeszélő és három hitestársa, Bobby, a Szent és Luc – utóbbi neve Lukácsra hajaz, s nem Lucifer rövidülése. Csak semmi szexet, mert katolikusok vagyunk, és várunk a szentségi házasságra.
Bár eközben a papunk és példaképünk keze „a plébánia mozijának sötétjében … a combunkhoz ért, de mindenféle harag nélkül, sietve igyekeztünk arra a következtetésre jutni, hogy ez egész biztosan a dolgok normális rendje: a papok a kezüket odateszik – semmi okunk rá, hogy akár csak említést tegyünk róla otthon”. Baricco ily finom iróniával érzékelteti – mit is? – a világ másságát, hogy a vágyaink nem szoríthatók korlátok közé, még ha tévútra futnak is.
Senki sem szent, még ha annak hiszi és hirdeti is magát. A fiúk jótékonykodnak, valami urológiai elfekvőbe járnak a nővéreknek segíteni, félholt öregurak katéteres zacskóit cserélgetni. Baricco ezt fölöslegesen részletezi, ám meg kell jegyezzük, már a hazai orvoslás is előrébb tart, amint ő, személyes tapasztalat híján, ecseteli a kínos műveleteket.
Ám, mint szerzőnk mondja: „Az égi birodalom építéséhez nincs szükség a szépségre.” Dehogy is nincs – szinte csak arra van szükség. Épp ez a szerzői trükk: elbújni egy olyan elbeszélő/főszereplő pózába, akivel nem értünk egyet. Így közvetett módon sok mindent érzékeltetni lehet a figyelmes olvasóval.
A fiúk azonban nemcsak ápolónősdit játszanak – nem tudják megállni, hogy ne ismerkedjenek meg így vagy úgy az Andre képviselte női nemmel. És a nemből, a nagy tagadásból nagy igenlés válik. Klasszikus auktorokat idézhetnénk szexuális beavattatásuk okán. Olyasmiket, hogy vezeti a végzet azt, aki engedelmeskedik neki, és hogy vonszolja azt, ki ellenáll – modern szerzők kedvenc antik bölcsességét említve, vagy akár Aquinóira, azaz Szent Tamásra lehetne hivatkozni, aki szerint „Egyetlen dolog sem lehet szép, ha hiányzik belőle valami, ami természetéhez tartozik”.
A tanítványok nem ismerik fel mesterüket az emmausi úton. Jobb helyzetben vagyunk náluk, ismerhetjük a tanítások és a csábítások minden útját. Mégis csapdákba esünk – Baricco szerint legalábbis.
