A történet alapjában még logikus is: a Budapesti Anarchista Színházat meghívják Rióba, csak éppen az útiköltségre nincs pénzük. Így kerülnek Nácy kapitány hajójára legénységnek, aki amúgy az Északi-sark felé igyekszik. Szabályos bohózati alaphelyzet, nehezen is kerülgeti a szerző a kínálkozó közhelyvicceket. Az abból adódó tréfák pedig végképp megkerülhetetlenek, hogy a nem csak nevében náci kapitány egyebek közt nőket és zsidókat nem tűr meg a hajón.
De hát nem is az a baj a művel, hogy nem igazán anarchista, hanem hogy miközben sikerrel kerüli el a hagyományos humort, másfélével nemigen szolgál. Így kicsit unalmas és meglehetősen hosszadalmas. Paizs Miklós (másképp Sickratman) fanyar szenvtelensége csak egy ideig érdekes, kívüle elragadó Papp Réka Kinga babaszépsége és Balogh Orsolya kamaszkodása.
A Trainingspot Társulat előadásán egészen más világban találjuk magunkat a MU Színházban. Kiss Judit Ágnes varázsos verseit éneklik egy órán át.
Pap Gábor zeneszerző-rendező alkotását songoperának nevezi. A szinopszis szerint az ...és újjászület helyszíne egy elfekvő, ahol „magatehetetlen testek várják a halált. Amikor egyikük távozik, ápolók jönnek, hogy áttegyék a félhalottakat egyik ágyról a másikra. Mintha önálló élet nélküli bábokat mozgatnának”. Ebből nem sokat látunk. Viszont sokat hallunk a belső helyszínekről, ahol „a szürke külső képek... színes-szélesvásznú mozival (operazenével) telítődnek”. Az énekelt versek a báblét álmairól, az újjászületés szépségéről, öröméről szólnak. A szövegeket szervező, központi gondolat látomás, a rovarvilágban mindennapos átmenet a halálból az új életbe.
 |
| Elfekvőben. Jelenet az ...és újjászület című előadásból |
A fehér ruhás énekesek a Dráma Szutra Zenekar csodás kíséretével fehér lepedők közt dalolnak a halálról úgy, hogy feledtetik azt. A testi lét hanyatlása, bomlása a maga naturális szörnyűségében mintha nem is létezne.
Mintha a haldokló csak csupa lélek, tiszta szellem lenne. Mintha valóban lenne föltámadás, újjászületés.
Egy órára még el is hisszük talán, hogy abban a szellemvilágban, ahová a versek és a zene ragad, tényleg halhatatlanok vagyunk. Hiszünk az előadás végén a báblétből megszülető bumfordi bábu világra bambuló hatalmas szemének. Mindaddig, amíg tapsolni nem kezdünk.
