A helyiek által azon nyomban Hiszekegy-háznak elkeresztelt épület egyébként ettől eltekintve is afféle nevezetességnek számított Angyalföldön. A szükségtelepekkel és túlzsúfolt, nyomorúságos körülményeket kínáló bérházakkal teli munkáskerületben már a világháború előtt komoly erőfeszítéseket tett a főváros, hogy emberibb lakáskörülményeket teremtsen a kispénzű vagy épp nyomorgó lakók számára.Már a Bárczy-féle lakásprogramban épült errefelé néhány kislakásos tömb, és az sem véletlen, hogy itt, a Dózsa György út és a Váci út sarkán valósult meg a „szegények luxuspalotája”, a Népszálló, akárcsak az ínségmunkát és szociális szolgáltatásokat egyaránt kínáló Vág utcai Népház.
A világháború után azonban csak újabb lakók érkeztek, a lakások építésére hiába vártak a rászorulók. A korábbi szükséglakótelepeken még a szoba-konyhás lakásokat is kettéosztották, szétszedhető elemekből is emeltek barakkokat, a falusias, komfort nélküli, saras-bűzös telepekből pedig megszületett a rossz hírű város széli negyed, Tripolisz. 1925-ben, amikor 76 ezer lakosával Angyalföld már a főváros legzsúfoltabb fertálya volt, a főváros felismerte, hogy muszáj tennie valamit. A lakásnyomor és nem utolsósorban a munkanélküliség enyhítése végett október 7-én a közgyűlés elhatározta, hogy újabb kislakás-építési akcióba fog.
Az elsők között született meg az a hat hatalmas, négyemeletes bérkaszárnyából álló tömb a Váci út–Gyöngyösi utca–Madarász utca–Faludi utca között, amelynek épületeit más-más építész tervezte ugyan, de abban egyformák voltak, hogy a szoba-konyhás, helyenként kétszobás lakások mindegyikébe került WC, kamra, víz- és villanyvezeték, a blokkok köré pedig egy kis park. Amivel máris teljesült az a szociálhigiénés cél, hogy – idézi Juhász Katalin a kortárs értékelést – aránylag olcsón és kis fenntartási költséget igénylően teremtsenek lakásokat „egy kevéssé kulturált népréteg céljaira”.
A Gyöngyösi utcai házak kevesebb mint egy év alatt készültek el, a program befejezésekor, 1928-ban pedig már 887 új kislakás állt, 1335 szobával és 63 üzlethelyiséggel. Freund Dezső épülete ezektől csak egyvalamiben különbözött: szembeszökően modern art deco díszítésében, amelynek szerves része volt a Magyar Hiszekegy a két bejárat fölötti homlokzaton. Nem hiszem, hogy létezett erről kortárs felmérés, de Papp-Váry Elemérné művének ismertsége alighanem a Himnuszéhoz és a Nemzeti daléhoz volt akkoriban mérhető.
Az ismert történet szerint 1920 júniusában, napokkal azután, hogy 4-én a magyar kormány képviselői Versailles-ban aláírták a békeszerződést, az Urmánczy Nándor vezette Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki egy legfeljebb húsz szóból álló ima, illetve fohász, valamint egy legfeljebb tízszavas jelmondat megfogalmazására. A bíráló bizottság vezetője az író és laptulajdonos – egyben a revíziós mozgalom egyik vezéralakja –, Rákosi Jenő lett. A nagy érdeklődést kiváltó, több száz pályaművet vonzó kiírás mindkét kategóriában eredményesnek bizonyult: a fohászok közül Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegyét, a jelmondatok mezőnyében Bessenyői Szabó Mihály nyugalmazott Hont vármegyei főispán „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” csatakiáltását találták a legjobbnak.
Noha a versenyben csak szeptember 19-én hirdetett eredményt Rákosi lapja, a Budapesti Hírlap, a Magyar Hiszekegy heteken belül elindult hódító útjára. Pedig Papp-Váry Elemérné, az egykori abaúji főispán akkor negyvenedik évében járó leánya, egy tábornok felesége tulajdonképpen a pályázattól függetlenül alkotta meg ezt a művét. A tizenöt háromsoros strófából álló Hitvallást a hazaszeretet és az ország romlása fölötti kétségbeesés ihlette, de mint hamarosan kiderült, kezdő és egyben záró versszaka irredenta fohásznak is fényesen bevált.
Ezt a három sort aztán pillanatokon belül betéve tudta az egész ország. Már október 27-én rendeletbe adta Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter, hogy minden iskolában a tanítás elején és a végén is szavalják el a tanulók. November 13-án pedig, amikor a trianoni béke törvénybe iktatását tárgyalta első olvasatban a képviselőház, maga az előterjesztő, Huszár Károly korábbi miniszterelnök zengte el beszéde végén, képviselőtársai pedig felállva, kórusban mondták vele együtt az utolsó sort. (Mármint a teremben tartózkodók, mert a javaslattal egyetérteni képtelen honatyák a termen kívül gyülekeztek, és ott énekelték el a Himnuszt.
A város ezenközben gyászlobogókba öltözött, sok járókelő ruháján gyászkarszalag figyelmeztetett az elviselhetetlen veszteségre.) A Magyar Hiszekegyet hamarosan többen is megzenésítették – idézi ezt is Zeidler Miklós az irredenta kultuszról szóló könyvében –, Aul Sándor, Dohnányi Ernő, Halmy Miklós, Sipos József és Teghze Gerber Jenő is írt hozzá dallamot, de mivel a kifejezetten e célra kiírt pályázatot Szabados Béla nyerte meg, a fohász az ő zenei átiratában terjedt el.
Nem véletlen, hogy a következő kultuszminiszteri rendelet 1921. december 21-én már azt írta elő: énekórákon és ünnepélyeken a Szabados-féle dallammal csendüljön fel a Magyar Hiszekegy. (A vonatkozó kormányintézkedések sorát Hóman Bálint 1936. márciusi rendelete zárta, amely egységesítette az iskolai imahelyzetet. Ekkortól a tanítás elején Jó Istenünkhöz, a végén Mennyei Atyánkhoz kellett fohászkodni, és ez utóbbit követően feszes vigyázzban elmondani a verset.)
|
A Géza utcai múzeum mai utódja Várpalotán
Brenda Tamás |
Ezt azonban a költőnő már nem érhette meg – 1923 novemberében, alig negyvenkét évesen elhunyt. Természetesen díszsírhelyet kapott a Kerepesi temetőben. Deák mauzóleumának közelében nyugszik ma is, fájdalmas, elárvult alakokból komponált síremlékére értelemszerűen a Magyar Hiszekegyet vésette föl a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. (S ha már itt tartunk: halála után másfél évtizeddel a költőnő már le is körözte a MANSZ-vezér, ugyancsak kultikus írónőt. Papp-Várynéról négy utcát neveztek el ugyanis addigra Nagy-Budapest területén, míg Tormay Cécile-ről csak egyet. Igaz, Rothermere lord, a magyarság nagy és magányos barátja még így is orrhosszal győzött. Ő négy utca mellett egy sétányt is a nevére vehetett.)
Noha a költészetét a pályázat megnyerése előtt csak igen szűk körben ismertnek tudható költőnő aligha álmodott korábban olyan népszerűségről, amelynek végül még tanúja lehetett, tény, hogy a valódi kultusz csak azután szökkent szárba, hogy 1927-ben a Népszövetség ellenőrző bizottságai távoztak az országból. Ezt követően már senki se követelte meg, hogy a békeszerződésnek megfelelően a magyar kormány büntesse az irredenta tevékenységet, különösen, hogy a fanfárt egy igazi angol főrend, Lord Rothermere fújta meg a Daily Mailben június 21-én publikált, Hungary’s Place in the Sun (Magyarország helye a nap alatt) című cikkével. Ekkor aztán az addig fedő alatt bugyogó revánsvágy gejzírként tört a magasba.
A Magyar Hiszekegy olvasható volt minden villamoson. Falvédőre hímezték, iskolai irkára nyomtatták, asztali órák számlapjára került. Elszavalták-elénekelték minden szoboravatón, minden országzászló szentelésen, s ha ez nem lett volna elég, a terjesztésére még országos bizottság is alakult nyolcvanfős elnökséggel, négy Habsburg főherceg fővédnökségével. Az egykori fabiánus szabadgondolkodó, az immár agg Annie Besant pedig angolul szavalta el a londoni Queens Hallban, miközben a békerendszer gyöngeségéről tartott előadást. Ezen idő alatt persze Budapest is alaposan átformálódott: csak a Szabadság téren négy különböző irredenta emlékmű épült fel.
Nagybizottság és végrehajtó bizottság is szerveződött, hogy zarándokhelyet építsen a Gellérthegyen. A tizenhárom stáció kápolnái az elcsatolt vidékek stílusát idézték volna, bennük pedig ottani tájakat ábrázoló festményeket kívántak elhelyezni. Az ereklyés országzászló-mozgalomhoz kapcsolódva 1929. január 28-án Klebelsberg Kuno kultuszminiszter rendeletbe adta, hogy minden iskolában rendezzenek évente zászlóünnepet: hazafias beszéddel, felvonulással hívják fel a figyelmet a zászlónak e nemzet életében való jelentőségére. A magyar óceánrepülők Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú géppel teljesítették az Amerika és Magyarország közötti távot.
A Parlament közelében, a Géza utcában Trianon-kiállítás nyílt. Bármilyen furcsa is, de ezenközben a munkások-kistisztviselők lakta angyalföldi bérház nemhogy kultuszhely nem lett, de viszonylag ismeretlen maradt. A tömbök közötti kis kertben elkezdtek nőni a fák, a feliratot egyre nehezebb volt észrevenni. Angyalföld – 1930 óta hivatalosan már az önálló XIII. kerület – nyomora pedig a nagy zajjal beharangozott újabb és újabb szociális akciók dacára sem enyhült.
Olyannyira nem, hogy 1938-ban, amikor a városrész a kormányzó hitvese után a Magdolnaváros nevet nyerte el, a korabeli sajtó nem győzte hangsúlyozni: „vitéz Nagybányai Horthy Miklósné nyomorenyhítő akciója kiterjed ma már az egész ország területére, de kétségtelen, hogy ennek a szociális apostolkodásnak áldásos eredményeiben legnagyobbrészt fővárosunk szegényei, ezek között is a támogatásra legjobban rászoruló XIII. kerületi ínséges és szenvedő magyarok ezrei részesülnek. Itt igyekszik áthidalni a vagyonmegoszlás súlyos szakadékait, elviselhetőbbé, otthonosabbá és meghitté tenni a nyomorgók otthonát”.
