Egy aláaknázott civilizációról és 56 szétmálló emlékezetéről beszélgettünk Nádas Péterrel Balatonfüreden, a Párhuzamos történetek című regénye fordításáról szóló konferencián. És szóba kerültek készülő emlékiratai is.
 |
| Fotó: Burger Barna |
– Kertész Imre szokta mondani, hogy azért is örül, hogy lefordították németre az életművét, mert így egy nagy nyelv megőrzi.
– Ez elég romantikus elképzelés, én még arra sem szoktam gondolni, hogy lenne életművem.
– Nem nyomasztó egy ilyen kis nyelv nagy nyelvi világait megalkotni egy teljes életen keresztül?
– Semmivel nem nyomasztóbb, mint egy világnyelvvel dolgozni. Maga a nyelv a világegyetem, a nyelv adottságai. Hogy kicsi-e vagy nagy, vagy hányan beszélik, ezek számomra nem szempontok. A szempontokat mindig a tárgy adja meg. Ehhez képest még a személyes megfontolásaim is érdektelenek.
– És ha a tárgy éppen a személyes élettörténet? Azért is kérdezem, mert éppen a visszaemlékezéseit írja.
– Tudja, ez úgy van, hogy regényeim vagy elbeszéléseim jó részét egyes szám első személyben írtam. A korszak követelte ki, a diktatúra. Az én sokféle elbeszélői énemből azonban sokféle félreértés keletkezett. Amerikai kiadóm például az Emlékiratok könyve fülszövegében államügyészt csinált az apámból, mert önkéntelenül azonosították a könyv elbeszélőjét velem. Az apám azonban telefonműszerész volt. Legmagasabb pozíciójában is csak főosztályvezetői tisztségig vitte egy minisztériumban. Ez nem baj, nem kell minden torzításnak utánamenni, a világ úgy jó, ahogy van, de én személy szerint szeretnék ragaszkodni a telefonműszerészhez. Nem mintha ettől jobb ember lenne vagy rosszabb, hanem azért, mert így van.
Az egyes szám első személyű elbeszélés politikai okból is fontos volt, mentőkötélként működött, így nem a társadalomról, hanem csak egyetlen személyről szólt a szöveg, könnyebb volt beszélni, kicsit a cenzúrát és az öncenzúrát is megkerülni vele. De egyes szám első személyben beszélni éppen ezért felmentést is jelentett, hiszen az irodalmi állítás csupán ezt az egyetlen személyt érintette. Minden személy csak a saját szempontjából lát. Ami a szöveg egészének szempontjából viszont elszegényítés, lemondás, mi több a körülményeknek tett engedmény. A Párhuzamos történetekben, bár még diktatúrában kezdtem írni, visszatértem a klasszikus elbeszélői pozícióhoz, s inkább azt figyeltem meg, hogy az egyes szám első személye, azaz egyetlen személy belső élete, miként viszonyul a többes szám első személyéhez és mások tudásához.
– Az '56-os forradalom mindkét nagyregényének, az Emlékiratok könyvének és a Párhuzamos történeteknek is kulcsfontosságú eseménye. De míg az első, az 1986-os regényben a forradalmi tömeg közösséggé válásának ünnepét látjuk, a 2005-ben megjelent szövegben '56-nak még az emléke is szétmállik a Kádár-konszolidáció kezdetén egy házibuliban.
– Nem a házibuliban mállik szét, csak ott válik világossá, hogy szétmállott. Maga a házibuli ártatlan ebben. De világos, hogy az ember másféle erkölcsi elképzelések és feltételek között él diktatúrák idején, a függetlenségi harc állapotában, hiszen a diktatúra komoly emberi szükségállapot. Egy diktatúrában élő országban is elmondhattam volna, hogy a forradalom napjaiban milyen gonoszságokat követett el az utcán a felhevült csőcselék, de politikailag értelmetlen, etikailag pedig felettébb kétes lett volna, hiszen a diktatúra csőcseléknek nevezte a forradalmárokat. Bizonyos időkben bizonyos dolgokat jobb, ha megtart magának az ember, és örül, mikor elérkezik az ideje, hogy végre elmondhatja, amit a két szemével látott, amit az emlékezete rögzített. Erre valók a memoárok.
De például az Emlékiratok könyvében nincsenek idegen szavak sem, ebben a könyvben tartózkodtam a jól értesült, tudálékos értelmiségi nyelvtől is. A függetlenségi harc érdekében ezt a kompromisszumot is meg kellett kötnöm önmagammal, inkább letiltottam a saját ismereteim egy részét, le kellett tiltanom a rétegnyelv használatát, mert éppen nyelvi értelemben volt szükségem a legszélesebb közösségre, amely rettenetes mennyiségű megalkuvás, csalás és hazugság közepette, de mégis csak függetlenségi harcban állt. Attól a pillanattól kezdve, amikor ez a szerencsétlen Szűrös Mátyás kikiáltotta a Harmadik Köztársaságot és ismét mindenki visszanyerte politikai szabadságát, még maga a szerencsétlen Szűrös Mátyás is visszanyerte, megszűntek az írásmód korlátjaira vonatkozó etikai kötelezettségeim, illetve az etikai kötelezettségeim azóta szigorúan azonosak a szakmai kötelezettségeimmel. Kétségtelenül nagy jelentősége van a Párhuzamos történetekben a forradalomnak, de ebben a regényben nem ez az esemény szervezi a kompozíciót.
– Mennyire eleven ma '56 emléke?
– Az én személyes életemhez '56-nak irdatlanul sok köze van, s hogy mi, azt igyekeztem is megírni, de úgy látom, hogy a magyar társadalom kollektív emlékezete már igen régen kivetette magából a forradalmat. Valamikor a nyolcvanas évek elején mentem át a Moszkva téren, október huszonharmadika volt, este volt, Mészöly Miklóshoz mentem éppen, ugyanolyan lágy meleg volt az este, mint azon a bizonyos kedden, és néztem a hozzám hasonló korú embereket, ők vajon milyen emlékekkel eltelve mennek. Biztos a fejükben járt, a fejükben kellett lennie, a város képe mégsem adott olyan gyanúra okot, hogy ezt a fejünkben hordozott emléket bárki fontosnak tartaná. A szigorú kádári kiegyezés, miszerint a kis privilégiumokért cserébe mindenki befogja a száját, igazán pompásan működött. Emiatt aztán a népesség nagy része a rendszerváltás után őszintén csodálkozott, hogy ugyan mi dolga lenne neki felejtéssel és emlékezéssel. A pártok ugyan azóta is mindenfélével kísérleteznek, hogy értelmet találjanak a forradalomnak, de ezeknek a hamvukba holt kísérleteknek sem '56-hoz, sem a nemzet emlékezetéhez nincs sok közük.
 |
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Annak, hogy ilyen szétesett, rosszkedvű, és szolidaritás nélküli társadalom a miénk, történeti okai vannak?
– Olyan történeti okai vannak, amelyek azonban mindenkiben igen személyes formában élnek. A személyesről mindenkinek magának kell gondoskodnia. Ha nem gondoskodik, akkor kollektív szinten ez hiányként jelentkezik. Tényszerűen egy olyan polgári társadalomban élünk, amelyben nincsenek polgárok. Ez nem csak ránk jellemző, hanem az egész régióra. Demokratikus rendben polgárok nélkül kijönni, alig elképzelhető. Az egymást követő önkényuralmak és diktatúrák, a vagyonos polgári osztályok többszörös jogfosztása és megsemmisítése miatt, a társadalom elit nélkül maradt. A társadalom klasszikus szerkezeti, azaz szervezési mintái nem működnek többé, újak pedig nincsenek. A vagyonos polgárság klasszikus s egyedüli mintája az arisztokrácia.
A két diktatúrában a magyar arisztokrácia úgy tűnt el, hogy még kulturális mintákat sem hagyott maga után, amelyeket most legalább a politikusok és az oligarchák majmolhatnának. Európa nyugati felében a klasszikus társadalomszerkezeti minta vaskosan megmaradt. Az arisztokrácia politikai uralmától meglehetősen radikálisan megszabaduló Franciaországban az államelnök ma is úgy viselkedik, mintha király lenne. Ez nagyon fontos, még ha kissé nevetséges is. Ha egy társadalom strukturálatlan, annak mindig megvannak a maga súlyos következményei.
– A szép őszi időjárás kapcsán szóba kerültek az ilyentájt heves allergiás tünetei és a most írott memoárjában szereplő, asztmás nagyapja. Hogy érti azt, hogy nem a hajlamot, hanem inkább az alkatot lehet örökölni?
– Az ókori görögök úgy képzelték, hogy mindenkiben van már a világra jöttekor valami, ami őt az istenekkel kapcsolja össze. Ez így is van. Nem erre vagy arra a tulajdonságára gondoltak, hanem különböző tulajdonságainak sajátos összességére, egységére. A karakterével hoz valami különlegeset erre a szép napvilágra. Majdnem ugyanolyan, mint az összes többiek, valamiben mégis különbözik. Nem a hajlam az adottság, hanem a tulajdonságok összessége az adottság, s ez képez mindenféle hajlamot vagy éppen bizonyos hajlamok hiányát szüli. Zsidó-keresztény szóhasználattal élve, tulajdonságainak összefüggésrendszerével minden egyes ember, de nem csak ember, hanem minden egyes élőlény egyfajta isteni részt hoz magával a napvilágra.
Ez a specifikus benne. Amit nem tudunk megmagyarázni. Sem önmagunkban, sem a másik emberben, a kapcsolódásaink rendszerében sem tudunk egészen megérteni, mert nem vezethető le sem a társadalmi környezetből, sem a neveltetésből, sem az öröklés rendjéből. Jóllehet a fasiszta örökléstan is nagyon igyekezett, szerette volna jó gyorsan valahonnan levezetni, s meghatározni a fajiság sarkpontjait. Nem jutottak sokra a kutatásaikkal, s ha folytathatják, akkor sem jutottak volna messzire. Minél többet értünk az élőlények mibenlétéről, annál több ismeretlen kerül a képbe, a tudásnak már csak ilyen a természete. Néhány éve általános megrendülést okozott a nagy hír, hogy a DNS-láncok meg lennének fejtve, aztán gyorsan kiderült, hogy a kutatók mégis csupán a megfejthetőség határáig jutottak el. S ez így rendjén is van.
Pontosan ott állunk, ahol az ókori görögök. Tudósok és tudatlanok csak állnak tétován, és kíváncsian figyelik egymás karakterét. Leesik az álluk a csodálkozástól, hiszen minden egyes ember alkata a végtelenből érkezik és a végtelenbe tart. Én most például, a memoárjaimat írva, éppen azzal foglalkozom, hogy kiderítsem, honnan a csudából származik az emlékállományom, mi emlék, mi fantázia, mi az a néhány százaléknyi vagy ezreléknyi bennem, ami tényleg egyedi és sajátos, illetve miként és hogyan ülepedett le a környezetemtől kapott tudásom, azaz miként határozott meg mindaz, ami nem én vagyok. Az emlékezés és a felejtés kölcsönhatását felfedve elég pontosan meghatározható, hogy miként rakódnak egymásra ezek az igen különböző tudati rétegek. Persze nehezíti a munkát, hogy míg a többieket gyakran meglepő élességgel látja az ember, saját magát sokkal kevésbé.
– Ön mintha azt mondaná, hogy az erotikus ösztönkésztetések elfojtása veszélyes, mert előbb-utóbb kifelé irányuló agresszióként fog előtörni az elfojtóból. Mások szerint a civilizációnk alapja éppen az ösztönkésztetések elfojtása. Ezt állította Nemes Nagy Ágnes is, amikor a rendszerváltás környékén vitába szállt az Ön Thomas Mann-értelmezésével.
– Thomas Mann naplóinak megcsonkított magyar kiadásáról írtam egy terjedelmes recenziót, s Nemes Nagyot ez valóban felbőszítette. Nem csak a hagyományos Thomas Mann képét védte meg tőlem, hanem valóban az egész európai humanizmust és civilizációt féltette a nézeteimtől. Ezt a tanulmányát azonban jó érzékkel nem publikálta. Jóval a halála után Lengyel Balázs adta közre, ő hagyatékának gondozója volt.
Tanulmányának volt ugyanis egy óriási bökkenője. Első indulatában írhatta, de nem olvasta el Thomas Mann naplóit, sem eredetiben, sem a botrányosan megcsonkított magyar kiadásban. Én az első három kötet eredeti német kiadása alapján írtam meg a magyar kiadás kritikáját. A kötetek egyenként, a csodálatos jegyzetanyagukkal együtt, mintegy nyolcszáz oldal terjedelműek. Ezután még megjelent hét kötet. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy azóta ez a mintegy nyolcezer oldal alapjaiban rengette meg Thomas Mann német recepcióját. Ezen a nyolcezer oldalon egyszerre két aspektusból szemlélhetjük ugyanazon emberi lényt. Az ismerős, a reprezentatív oldaláról, amint kedvtelve megmutatja, olykor egyenesen mutogatja nappali énjét a külvilágnak, és ugyanennek a lénynek az éji, a titkos, a tiltott, a démoni aspektusát. Szenvtelenül, mindenféle különösebb stiláris igény nélkül mindent feljegyez mindarról, amiről soha senki nem beszél senkivel. Például, hogy miként szeret bele saját kamasz fiába, Klausba, miként lép át vele minden megengedett határon. Nemes Nagyot ez a tény bőszítette fel annyira, de én erről nem tehetek. Az emberi lény realitása olykor a fésületlenség jeleit mutatja. Ha valaki ismeri a családon belül elkövetett erőszakra és pedofíliára vonatkozó statisztikákat, akkor elszáll az első meglepettsége. Ezután miként tér meg felesége hálószobájába, ott saját lelki egyensúlya érdekében mire tesz kísérletet, s így tovább.
Klaus is írt naplót. Ez hat újabb kötet. Addig írta, míg kábítószerektől szétroncsoltan, elhagyottan, elszegényedetten meg nem ölte magát. S még mindig nem tarthatok a szörnyülködésnél, hanem azt kell mondanom, hogy a humanizmus bizony azon áll vagy bukik, hogy tudomásul tudjuk-e venni, milyenek vagyunk külön, egyenként, milyenek együtt, és ezzel szemben milyennek szeretnénk önmagunk és mások előtt látszani. Mindenféle antropológiának, az irodalomnak is csak ez lehet az egyetlen alapja.
– De hogyan lesznek az egyéni elfojtásoknak politikai-társadalmi dimenziói?
– Ezt természetesen nem tudom egzakt módon, tudományos eszközökkel levezetni. Csupán embertani tapasztalataim vannak e tárgyban, és persze van véleményem. Mészöly Miklós hasonlata írja le a jelenséget a legpontosabban. Az ő ideális társadalmában a politikusoknak anyaszült meztelenül kell a szószékre állniuk és ott meztelenül beszélniük. Egy másik írásában Heinrich Himmlert meztelenül nézi meg egy zuhanyozóban, ahol Himmler vastag szemüvege bepárásodik, le kell vennie, s nem lát többé. Mészöly részletesen leírja a védtelenné vált Himmler heréit. Mészöly az emberi mezítelenségben, az átláthatóságban, a nyíltságban látta a civilizáció legbiztosabb zálogát. Minden leplezett, minden homályos, minden színfalak mögött zajló gyanús volt a szemében, ahogy az enyémben is.
 |
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Nemes Nagynak vagy éppen Freudnak abban persze igaza van, hogy az ösztönműködés szublimálásából születik a kultúra és a civilizáció. De nem a kispolgári hazudozásból, nem az elfordulásból, és főleg nem az elfojtásából, abból mindig bűntény születik. Az is igaz, hogy a társadalmak nincsenek el tabu nélkül, mert meg kell magukat a káosztól menteni. De minden társadalom egyszerre építi a tabuit, és bontja a tabuit. Ahhoz képest bontja és építi, hogy mi szorítja vagy mi ég a körmére. Az élethazugságokká összeálló elfojtások és elfedések ugyanis a személyiség súlyos torzulásához vezetnek, torz személyiségek pedig igen hajlamosak arra, hogy más torz személyiségekkel összefogva lépjenek porondra. Ez a rejtőzködés, ez az álságosság magyarázza akár a fajüldözést is. S akkor aztán oda az isteni szikra és tényleg jön a káosz, hozza a háborút. Tisztán látni kedvezőbb.
– Mivel magyarázható, hogy például Nemes Nagy ilyen makacsul próbálta tagadni ennek a problémakörnek a létét?
– Nemes Nagy Ágnes homofób volt, bizonyára megvolt rá a jó oka. Én is nyers ember vagyok, ő is nyers ember volt. Egyszer minden átmenet nélkül azt kérdezte tőlem az agyondohányzott hangján, hogy maga mi a francnak költözött el a nem tudom én hová. Mert valóban elköltöztem a városból. Mészöllyel kemény politikai vitákba bonyolódtak. Velem is. Életének utolsó évtizedében Nemes Nagy a magyar kultúra fenntartása érdekében a Kádár- és Aczél-rendszerrel való taktikus együttműködést szükségszerűnek és fontosnak tartotta. Mi elutasítottuk. Azzal érvelt ellene, hogy a Rákosi-rendszerben rosszabb volt. Ami igaz. Szerinte a konok elzárkózásunkkal, vagy a demokratikus ellenzékkel való puszta együttműködéssel a sztálini idők visszatérését kockáztatjuk. Aczél politikáját és személyét elutasítjuk, amivel a keményvonalasokat, Biszkuékat hozzuk helyzetbe. Ennek is volt logikája. Nyomós érv. Az ember olykor mégis inkább kitart a saját élete logikája mellett.
