Hídépítők

WISINGER ISTVÁN: Nekem két terület volt az álmom: az egyik a filmrendezés, a másik a könyvtár szak. Nemigen tudtam, hogy a könyvtáros mit csinál, csak azt, hogy közel van a könyvekhez. Moziba végképp megszállottan jártam. Filmrendezőnek nem vettek fel, de ugyanabban az évben, nagy protekcióval, előfelvételivel, bekerültem a magyar–könyvtár szakra. Nem volt könnyű, mert nagyapám híres pesti ezüstműves volt, és a polgári származás akkoriban komoly hátrányt jelentett. Én megszállott bölcsész voltam, igazi „öröm”-egyetemista. Éjjel-nappal tanultam, minden érdekelt.

MAGAZIN: De hát a bölcsészethez képest a televíziózás sokkal agresszívabb terület.

WISINGER ISTVÁN: Olyan foglalkozást kerestem magamnak, amelynek egyszerre van köze a történelemhez, politikához, aktuális dolgokhoz, kapcsolódik az újságíráshoz, a művészetekhez, és szerepelni is lehet benne. Mintha kitaláltam volna magamnak a televíziót, pedig akkor még készülékünk sem volt otthon.

MAGAZIN: Milyen volt a televízió ahhoz képest, amilyennek elképzelte?

WISINGER ISTVÁN: Sehogy se képzeltem el, mert nem tudatosan kerültem oda. Az egyetem végén már dolgoztam a rádiónak, ott nem is értették, miért jelentkezem a második Riporter kerestetik vetélkedőre, mert akkor már felvettek külpolitikai hírszerkesztőnek. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy alkalmas vagyok-e erre. Még nem tudtam pontosan, mit kezdjek az életemmel. Sodródtam, és szerencsém volt, hogy a tévébe kerültem, s bár később csábítottak már a filmművészetire, örültem, hogy nem lettem rendező, mert a tévés-rádiós pályám „amerikai karriernek” mondható: a Magyar Rádió pincéjében kezdtem segédmunkásként, és az 1-es csatorna intendánsaként fejeztem be. Közben kaptam amerikai ösztöndíjat, a BBC-nél voltam tanulmányúton, több mint húsz országban jártam újságíróként.

MAGAZIN: Önnél viszont nagyon nagy a váltás. Muzeológusként kezdett bele a műkereskedelembe.

VIRÁG JUDIT: Régen én is minden időmet olvasással töltöttem, meg színházba, moziba, hangversenyekre jártam, mi mást csinálhattam volna a hetvenes években? Hogy aztán elfordultam a múzeumtól, és egy galéria munkatársa lettem, biztos a személyiségemből adódik. Nekem az volt fontos, hogy megmaradjak a képeknél, mert a festményeket tényleg szenvedélyesen szeretem. Szerencsémre rokoni kapcsolatoknak köszönhetően a rendszerváltás előtt is rendszeresen kijuthattam Franciaországba, és az ottani múzeumok, galériák döbbenetes élményt jelentettek. Ez biztos nagy motiváló erő volt. Napi feladatokra vágytam, emberek közé, és persze jobban akartam élni. Amint lehetett, váltottam, és elhelyezkedtem az ország egyik első magángalériájában. István említette a szereplési vágyat. Ez bennem is megvolt, kellett is ahhoz, hogy árveréseket vezethessek.

MAGAZIN: Nyilvánvalóan komoly kockázatokat vállaltak. A hatvanas évek végén még sok bizonytalan elem volt a tévében. A műkereskedelembe pedig a rendszerváltás idején belevágni, élő hagyományok nélkül, nagyon merész kalandnak tűnik.

WISIGNER ISTVÁN: Igen, de azért szerintem a televíziózás nem olyan misztikus dolog, mint képzelik, hanem tanulható szakma. Én már a második televíziós generációhoz tartoztam. Volt kitől tanulni. Az elején Vitray Tamástól kérdeztem, hogyan lehet ezt megtanulni. Mire azt mondta: Menj haza, ülj le, nézd a műsort, és ami szerinted rossz benne, azt soha ne csináld. Ennél okosabb tanácsot akkor nem kaphattam. Fontos volt, hogy mi már mind egyetemet végeztünk, beszéltünk nyelveket, el tudtak bennünket küldeni külföldre is forgatni. Jött egyik munka a másik után, volt előrejutási lehetőség. Az én generációm a televízión nevelkedett, és felnevelte a televíziót.

VIRÁG JUDIT: Az én területem is egy szakma, nehezebb és komolyabb, mint sokan gondolják. Csak hát 1989-ben a műkereskedelemnek negyven év hiátusa volt idehaza. Mindent elölről kellett kezdeni, nyugati példákat kellett ellesni. Hallatlanul izgalmas korszak volt. Az emberekkel elfogadtatni, hogy bizony a művészet is áru. Minden egyes festőnek kialakítani az árszintjét, különböző korszakokként az életművükön belül. Árverést vezetni, amihez nyilván szereplési vágy is kell a szakmai felkészültség mellett. Azt a fajta aukciórendezést és -vezetést, amely Nyugat-Európában és Amerikában már hosszú évtizedek óta kialakult, meg kellett honosítani Magyarországon. A nyelvtudásomnak köszönhetően egy lyoni árverezőtől megtanulhattam az összes fogást. Rettenetesen vonzott az újítás, a változtatás.

MAGAZIN: Milyen ütemben épült ez föl?

VIRÁG JUDIT: 1988-ban elmentem egy magángalériába, és 1993-ban már önálló voltam. Úgy éreztem, megvan már a kapcsolati tőkém, jól ismerem a gyűjtőket, a gyűjteményeket, a vevőket. És volt egy nagyon kedves barátom, Saphier Dezső, az ország egyik első műkereskedője, a szakma akkori kulcsfigurája, aki azt mondta, itt az ideje, hogy a lábamra álljak. Menjek ki pénzzel a zsebemben az Ecseri piacra szombat hajnalban, vegyem meg, amiről úgy érzem, hogy meg kell venni, és kereskedjek. Megfogadtam a tanácsát. Még nem volt nagy konkurencia, és fantasztikus dolgokat lehetett az Ecserin venni. Százezer forintot kértem kölcsön az induláshoz. Először egy lakásgalériában, majd egy műteremben dolgoztam, ezt követően férjemmel, Törő Istvánnal 1996-ban megvettük első galériánkat a Falk Miksa utcában. 1998-ban megcsináltuk az első árverésünket, majd a mostani, háromszintes galériánkba költöztünk.

MAGAZIN: Az aukció mitől nehezebb, mint galériában eladni?

VIRÁG JUDIT: A galériás eladás visszafogottabb, személyesebb, diszkrétebb. Több beszélgetés előz meg egy-egy eladást. Az aukció sokkal látványosabb, koncentráltabb, jóval nagyobb szervezést, több munkát igényel. Három van évente, ez évi 600-700 képet jelent, azokat meg kell találni, az eladókkal meg kell állapodni, be kell hozni a képeket a galériába. Aztán elkezdődik a tudományos feldolgozásuk. Majd jön a restaurálás, a keretezés, és utána meg kell rendezni az árverési kiállítást, grafikussal, fotóssal, nyomdával kell dolgozni. A kiállítást követő aukción pedig másfél óra alatt eldől minden. Sokkal nagyobb megmérettetés, nyilvánosabb, átláthatóbb. A jó árveréshez egy profi menedzser is kell, meg egy jó csapat.

MAGAZIN: István, nem gondolt arra, hogy indítson egy tévécsatornát?

WISINGER ISTVÁN: Képtelen gondolat lett volna. Az állami televízióban dolgoztam, a kaliforniai Stanford Egyetemen is közszolgálati televíziózás szakot végeztem. Végigjártam az amerikai csatornákat, hazajöttem, és közszolgálati televíziót akartam csinálni. Be is indult a szekér, mert egyszerre vezető állásba kerültem, külpolitikai és kulturális műsorokat csináltam, a második törvény-előkészítő bizottságban választott tagként én képviseltem a Magyar Televízió dolgozóit. A rendszerváltás előtt az 1-es csatorna intendánsa lettem, akkor neveztek ki először belsősöket. De jött a médiaháború, és „szembefújt a történelem”. És akkor kaptam egy ajánlatot az egyik ma is működő kereskedelmi csatornától, méghozzá Londonból, ahonnan hazai vezetőt „toboroztak”. Ha elfogadom, ma az élet császára lennék, az egyik legnagyobb televíziós úr ebben az országban, és azt csinálnék, amit akarok. De a közszolgálatiság volt a mániám, meg hiányzott is belőlem a merészség. Részben talán azért, mert olyan családban nőttem fel, amely elvesztette az ország legjobb ezüstművesboltját, azután a saját lakását, úgyhogy engem arra neveltek, hogy csak soha nem kockáztatni, vagyonnal nem rendelkezni, mert elvesztesz mindent.

VIRÁG JUDIT: Ez érdekes, mert a magyar műkereskedelmet a rendszerváltás röpítette előre. Az lebegett a szemünk előtt, hogy próbáljunk meg legalább olyan jó árveréseket csinálni, mint amilyenek Európa bármely országában vagy a tengerentúlon vannak. És ez sikerült is. Nemcsak a mi cégünkről beszélek, hanem Magyarország vezető aukciósházairól.

WISINGER ISTVÁN: A lelkesedéssel és a tudással nálunk se volt baj. Mindent meg tudtunk csinálni. Fogadtak a miniszterelnökök, volt, hogy a riportjainkat átvették a vezető nyugati csatornák. Amerikában azt mondták, többet tudok a filmkultúrájukról, mint sok ottani kolléga. Szóval a miénk nem volt gyenge televízió, és kifejezetten erős kulturális környezetben működtünk.

MAGAZIN: De akkor mi lett később a probléma vele?

WISINGER ISTVÁN: A rendszerváltás idején az MTV-t megszállta a politika, és még ma is ez az átok kíséri. A szakmaiság teljesen háttérbe szorult. Akkoriban a parlamenti pártok csak egy dologban értettek egyet: Baló György pályázatára nem adunk csatornát. Később Horváth Ádám is lemondott az elnöki posztról, mert képtelenségnek tartotta, hogy – Európában példátlan módom – két földi sugárzású kereskedelmi televíziós csatorna induljon be egy közszolgálatival szemben. És nem csak a pénzről van szó. A BBC-ben megtanítottak rá, hogy a műsoridő kihasználása a lényeg. Hogy melyik műsort hova teszed. Szabó Istvánnal készített centenáriumi sorozatunk, a 100 éves a mozi jól bizonyította, hogy megfelelő műsorsávban rengeteg nézője van a művészfilmeknek is. Az általam is vezetett televízióban az lett volna fontos, hogy megmondhassam, ki csinálja a magyar művészek közül a szombat esti tévéjátékot, hány részes legyen egy sorozat, milyen típusú, és mikor menjen, hogy elérhesse a megfelelő nézőszámot. Vagyis én rendelhessem az adott műsoridőhöz az alkotókat és a műfajokat. A 2-esen Horváth János, Baló György remek partner lett volna ehhez. De ez a megközelítés senkit sem érdekelt, azóta is permanens a pszeudo-médiaháború.

MAGAZIN: Mindkettőjük munkájában alapvető a kommunikálás. Egy riportnál közel kell tudni férkőzni az alanyhoz. Ez egy külön adottság?

WISINGER ISTVÁN: Van, akinél az. Például Vitraynál, Horváth Jánosnál. Déri János is őstehetség volt. Nekem sokat segített a tudatosság, az alaposság és a szorgalom. Tizenöt éve tanítok egyetemen, egyebek között interjúkészítést. A hallgatók gyakran megkérdik, milyen a jó kérdés. Mire én azt mondom: jó kérdés nincs, a választól függ, jót kérdeztél-e. Egy biztos: a felkészülés nagyon fontos, pontosan tudni kell, kivel ülsz szemben. Az én technológiám az, hogy kitalálom, mi az első és az utolsó kérdés, majd egy hidat próbálok építeni köztük.

VIRÁG JUDIT: A mi szakmánkban is nagyon fontos a kapcsolatteremtés, a kölcsönös bizalom. Egy mű eladása vagy megvásárlása mindig személyes, intim viszony. Ha valaki például arra kényszerül, hogy eladja azt a képet, amelyet a családjától, édesanyjától, édesapjától örökölt, vagy a gyűjteményének egy kedves, megbecsült darabja, az pszichésen sokszor megterhelő. Ehhez megnyugtató kapcsolatot kell tudni kialakítani az eladókkal. De legalább ilyen fontos a vevőkkel kialakított bizalmi kapcsolat is.

MAGAZIN: Az ember azt hinné, a tévé népszerű, sikeres terület, a képzőművészetben, a műkereskedésben sokkal nehezebb érvényesülni. Fordítva lenne?

VIRÁG JUDIT: A szakmánkban a sikert bizony nemcsak a szakmai tudásban, a színvonalas anyag összeállításában, a felénk áradó bizalomban, hanem a leütési árakban is mérik. A pályám egyik legnagyobb sikere nyilván az, hogy a mi galériánk tartja az aukciós rekordot a 240 millió forintért eladott Csontváryval. De legalább ekkora sikernek és örömnek tartom, amikor nonprofit kiállításokat rendezünk, amelyeket exkluzív kiadványok is kísérnek. Óriási élmény összegyűjteni, kiválogatni az anyagot, tárgyalni a külföldi és magyar múzeumokkal és magángyűjtőkkel. A kiállítások ingyenesek, a tárlatvezetések is, amelyeken a művészetet szerető nagyközönség mellett iskolák, óvodák, egyetemek is részt vesznek. És nemcsak a kerület lakói jönnek el, akik naponta erre sétálva beugranak a galériába, hanem az ország minden tájáról jönnek. Kígyózó sorok heteken keresztül. Ez számomra a nagy sikerélmény, az igazi öröm. Higgyük végre el, hogy az emberek ma is imádják, ha valami szépet láthatnak.