„Aki meg akar gyógyulni, az ne a regényekhez forduljon”

– Különös dolog ez. Fiatalabb koromban szenvedélyesen olvastam Hemingwayt. Ő mondta egyszer, hogy bármit kihagyhatsz a történetedből, amit csak akarsz, de neked pontosan tudnod kell, hogy mi az, amit nem írsz le. Elhittem neki, amíg rá nem eszméltem, hogy a Lótolvajokban kihagytam ezeket az évtizedeket a szereplőim életéből, és elképzelésem nincs róla, hová lettek. Hemingway téved. Arról kell tudnod, azt kell átlátnod, amit leírsz, nem a te fejedben, hanem a könyvben kell meglennie mindennek, ami fontos. És igen, szoktak azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a könyvet írom, és tudja, mit? Nem így tervezem, de lehet, hogy így alakul, és mégis egyetlen vastag nagyregényt írok Családi traumák munkacím alatt.

– Miért fontos ezekről a traumákról írni? Miben segít az irodalom?

– Azt szoktam mondani, hogy

aki meg akar gyógyulni, az ne a regényekhez, hanem pszichológushoz forduljon, de ez túl frappáns ahhoz, hogy teljesen igaz legyen.

Fiatalon boldogtalan és magányos voltam, rengeteget olvastam, többnyire jó könyveket, amelyek berendeztek egy belső életet, ami mégis jobb volt a semminél. Ráadásul lehetővé tették, hogy megértsem a saját élettörténetemet. Az Egyesült Államokban egyszer találkoztam egy asszonnyal, aki rengeteget utazott, hogy beszélgethessen velem Arvid Jansenről, akit minden irodalmi alak közül a legközelebb érzett magához. Az ilyen találkozások nem oldják meg a reális problémáinkat, de enyhíthetik a magányunkat, és ez jó. Furcsa elgondolni, hogy az, amit kitalálsz az íróasztalodnál, valakit valahogy megérint végtelenül távol, Mississippi államban. Felelősség is, de próbálok nem erre gondolni elsősorban.

„Nem így tervezem, de lehet, hogy egyetlen nagyregényt írok” scolar

– Önt a nagy elfojtások, hallgatag drámák, a természetben otthonos magány írójaként is lehetne egy skandináv művészi tradícióhoz sorolni. Tényleg van ilyen, vagy ezek csak felületes közhelyek?

– A norvég irodalom most nagyon erős, az utóbbi 15 évben erősebb a svéd és a dán irodalomnál, de ez inkább a környezete, mint a hagyománya annak, amit csinálok. Az úgynevezett skandináv bűnregény-irodalomnak nem vagyok része, és az a helyzet, hogy néhány éve abba is hagytam az olvasását. Na, látja,

ők tényleg ugyanazokat a különben elég jó regényeket írják állandóan. Viszont Knut Hamsun korai szövegei, az Éhség és a Rejtelmek korszakából, valóban inspirálnak, őt nagyon közel érzem magamhoz:

a természethez fűződő vonzalom, a tisztaságra és szikárságra irányuló törekvés, a természeti táj és az ember viszonya és az az elementáris feszültség, amely annyira modernné teszi ezeket a jóval több, mint százéves könyveket. Később fecsegős lett, és a végén náci is. Igen, ez komoly probléma, és nehéz tudomásul vennünk, hogy a legnagyobb és egyes műveiben a leg­igazabb szavú norvég író náci volt.

Van a norvég irodalomnak olyan tradíciója, amelynek az ő Pán című könyve a modellje, és amely nagyon közel áll hozzám. A vadász az erdőben, egy kunyhóban, a kutyájával. Az elmúlt században nagyon erős volt a vágy egy ilyen életforma után: magány, hallgatás, tíznél nem több válogatott könyv, egy hűséges és néma társ és a szemlélődés. De hasonlóan­ fontos számomra például Raymond Carver felszabadító hatása is, aki úgy írt átlagos, hétköznapi emberekről, olyan természetességgel, minden romantizálás nélkül, hogy én is miatta mertem elkezdeni beszélni a munkásosztálybeli családomról, akikhez végső soron mindig visszatérek.