Hasügyminiszterek gulyáságyúval

A tudós szerzők persze nem csak könyvük címszereplőiről írtak. Nagyon aprólékosan, tengernyi dokumentummal rajzoltak képet az első világháború magyar hadseregének rendkívül sok nehézséggel terhelt élelmiszerhelyzetéről. A legnagyobb gondok abból fakadtak, hogy a három hónaposra tervezett háborúból majdnem hússzor olyan hosszú küzdelem lett. És erre sem a haderő, sem pedig a hátország nem volt felkészítve-felkészülve. 

A hadvezetés nem volt tudatában – vagy nem akart tudatában lenni – annak, hogy az orosz ellenfél nemcsak létszámában sokkal nagyobb, hanem tűzereje is két és félszerese a miénknek. A későbbiekben azzal sem számolt, hogy a háború utolsó évében például az olasz fronton az 50 kilósra (!) lefogyott-legyengült katonák nem képesek nagyobb arányú támadó hadműveletre. Hiába adtak ki utasítást, hogy hogyan kell „gazdaságosan” megrágni minden falat ételt. A gulyáságyú nem mindig jutott el a harcolók közelébe.

Ha a hadüzenet előtt nem gondoskodtak – mert nem gondoskodtak – megfelelő élelmiszer-tartalékról, akkor a frontnak már 1914 őszétől szükségképpen nélkülöznie kellett. Nem segítettek a hátországi megszorítások sem. Hiába vezettek be jegyrendszert, hiába csökkentették a fejadagokat. Itthon is mindenből vagy hiány volt, vagy mindenért elérhetetlen árat követeltek az eladók. A hangulatot tovább rontotta, hogy miközben kiváltképpen a városokat súlyos ellátási nehézségek sújtották, meggazdagodhattak a hadianyag­gyártók, csekély büntetésekkel megúszták a katonáknak papírtalpú bakancsokat, foszló textilanyagokat küldő csirkefogók.

Minderről nagyon-nagyon szomorú – és nagyon-nagyon tanulságos – képet ad a kötet.

S. Nagy Anikó – Spekál József: Gulyáságyú és rohamsisak. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2016.