Forinyák Géza úgy került be a történelemkönyvünkbe, hogy a mindössze tizenkilenc éves joghallgató – akinek a vére a pesti utcán folyt el – áldozata nem volt hiábavaló: hamarosan ismét beköszöntött a magyar szabadság. A szabadság. Ez volt az a fogalom, amelyre felfűzve ezt a korszakot megtanultuk szemlélni. A szabadságot teremtették meg a negyvennyolcas törvények – a jobbágyi kötöttségektől mentes termelés szabadságát, a föld áruba bocsátásának szabadságát, az iparűzés és a kereskedés szabadságát, a véleménynyilvánítás és a vallásgyakorlás szabadságát –, s ezt tette teljessé negyvenkilenc vívmánya, a függetlenség és az uralkodó nélküliség szabadsága.
És valóban, ha ebből a nézőpontból szemléljük az 1850-es éveket, semmi más, csak a sötét önkény sejlik fel. A Habsburg Birodalomba betagolt, országgyűlésétől és megyerendszerétől megfosztott Magyarország, a császári sasos hivatalokkal, amelyekben csak német szót lehetett hallani, s ahol a körszakáll viselése merész, megtorlandó lázadásnak számított, elviselhetetlen lehetett mindenki számára, aki egyszer belekóstolt a forradalommal kivívott szabadságba.
A kezdet kétségkívül rettenetes volt. Ahogy az eseményeket borzadva szemlélő Palmerston brit miniszterelnök mondta, „az osztrákok valóban a legnagyobb vadállatok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdemelt nevére igényt tartottak”. Batthyány Lajos volt miniszterelnök és a császári seregből átállt tábornokok kivégzése, a több száz áldozatot követelő bosszú, a katonák kényszerrel való besorozása az osztrák hadtestekbe sokkolta az ország népét.
Csak végtelenül sorjázó mindennapok
Még akkor is, ha az akkor már egy éve magyar földön zajló háborút és a hadigazdálkodás kínlódását alighanem inkább csak a történelmi távlat avatja minden ízében dicsőséges szabadságharccá. A megtorlás és a szabadsághiány tehát az, amit ebből a korszakból megőrzött a nemzeti emlékezet. Érthető módon és annak ellenére, hogy azt az évtizedet, amely Haynau, Jellasics és Paszkevics pesti díszpolgárrá választásától Forinyák Géza haláláig eltelt, az osztrákok például bizonyára egy a II. Józseféhez hasonló uralkodói modernizációs kísérletnek látják.
Hiszen Ferenc József, miközben nem vett vissza ’48 olyan polgári vívmányaiból, mint a jobbágyság és az ősiség eltörlése, a céhes iparűzés fokozatos felszámolása, hamarosan bevezette az egységes adózást és vámokat, a közös pénzt, vagy épp a birodalomban mindenütt egyformán működő posta- és távíró-szolgáltatást. A szabadságtól való megfosztás egyébként is csak a tankönyvekben könnyen átlátható folyamat, a valóságban végtelenül sorjázó mindennapokból áll.
Olyanokból, amelyek során szinte ugyanakkor fogják le Teleki Blankát, majd Leövey Klárát, mert forradalmi szellemben nevelik tanítványaikat, amikor Új Magyar Múzeum címmel népszerű tudományos folyóirat indul, a Nemzeti Képcsarnok-alapító Egyesület pedig megtartja első kiállítását a Nemzeti Múzeumban. Egy időben korszerűsítik az iskolarendszert és intézményesítik a cenzúrát, és miközben minden egylet alapítását kormányhatósági engedélyhez kötik, az Orsóval megtalált Szent Koronát Budára szállíttatja őrzés végett az uralkodó.
A várba, amelynek kapujában ott áll a Pestet szétlövető Hentzi vezérőrnagy gyűlölt emlékműve. 1895-ben követi majd el ellene az első merényletet Szeless Adorján újdondász. Mire Forinyák Géza, aki társaival március 15-ét szerette volna első ízben nyílt színen is megünnepelni, a tömegoszlató katonák lövésétől találva elvérzett a pesti kültelkeken, már tagadhatatlan volt: megindult a politikai enyhülés.
A modernizáció és a szabadság között
Öt évvel a szabadságharc után, az uralkodó házasságkötésének tiszteletére oldották fel a kivételes állapotot, 1857-ben pedig általános amnesztiában részesültek az egykori elítéltek. Az emigránsok hazatérését hűségnyilatkozathoz kötötték. Tömegek vetettek ekkor véget kényszerű száműzetésüknek, hogy aztán egy újabb rendeletnek köszönhetően elkobzott vagyonukat is visszakapják. De az ifjú joghallgató halála és a temetését kísérő tömegtüntetés valóban fordulatot jelentett ebben a folyamatban.
Ekkor vált világossá, hogy a modernizáció és a szabadság között kell megtalálni a kompromisszum lehetőségét annak érdekében, hogy a birodalom területéhez és lakosságszámához mérhető befolyásra tegyen szert Európában. Az abszolutista berendezkedéshez képest az a rend, amelyet a császár még 1860-ban kiadott októberi diplomája fölfestett, azaz egy föderatívabb birodalom létrehozása, már kétségtelen előrelépés volt – ám a ’48-as alapról tárgyaló magyarok szemében értelemszerűen sértésnek számított.
Ekkortól még hat további évet vett igénybe, míg a passzív ellenálláson edzett Deák szívós kitartásával, az uralkodó önérzetét a szükségesnél jobban nem bántó feliratok útján, a folyamatot többször újrakezdve végül sikerült eljutni odáig, hogy megszülessék a kiegyezés. S miközben Kossuth külföldről tiltakozott az egyezmény ellen, ebben mindenki, aki elég erős volt az alkuhoz, megkapta, amit akart: a császár a közös pénzügyet, külügyet és hadügyet, a magyarok pedig azt, amire rámutathattak, hogy lám, ismét kivívtuk a szabadságunkat.
Mint valami szenvedéstörténet
Ez a konstrukció hosszú évtizedekre biztosította a monarchia működőképességét. Kossuth hívei pedig hamarosan már az országgyűlésben képviselhették álláspontjukat, míg Forinyák Géza bátyja, Gyula a közös hadseregben futott be szép karriert: egészen az örökös főrendiházi tagságig vitte. Ezt a majdnem húsz évig tartó, az őrjöngő bosszú időszakát leszámítva mindvégig egy irányba mutató folyamatot egyszerűsítette le a történelmi tudat egy afféle „csend, hó, halál” vízióra.
A szabadság elvesztése teszi, hogy mindmáig úgy tekintünk erre a korra, mint valami egynemű szenvedéstörténetre – s nem veszünk tudomást sem a kortársak által megélt fordulatokról, sem a politikai jogfosztás árnyékában lezajlott fejlődésről. Hogy például a vadnyugati tempóban kiépített vasút által lerövidültek a távolságok, szállíthatóvá vált a termény és a gyártmány, vagy hogy, hála a Lánchídnak, deklaráció nélkül is létrejött Budapest, egy immár többemeletes város, alagúttal, Vigadóval, utcai gázvilágítással.
És paradox módon ez a kiegyezéssel elért, józan kompromisszumon alapuló kvázi szabadság véste kőbe azt is, amit mi, magyarok azóta is eszményünknek tekintünk. A véráldozat árán megszerzett függetlenséget, Rákóczi, Petőfi és Kossuth vesztébe rohanó szabadságát. Hiszen elsőnek éppen a deáki alkuból kinőtt dualista ország avatta idoljaivá e hősies harcban elbukó veszteseket.
Tükör
Az akkor kialakult történelemkép annyira erős, hogy mindmáig uralja a gondolkodásunkat. A szabadságharc százötven év elteltével is adu ász, amely mindent üt. A XXI. században is megélt tapasztalat, hogy széles tömegtámogatást képes kapni még az olyan szabadságküzdelem is, amely nem is az: a külföld ebben a leegyszerűsítő történelmi tudatban a mindenkori ellenség, a függetlenség pedig a vágyott állapot, és ezen nem változtat, ha ezerszeresen bizonyosodik is be, hogy az önként vállalt szövetségek erőt és biztonságot adnak az országnak.
Az unió, Amerika vagy épp a bankok és a közszolgáltatásokat üzemeltető külföldi cégek ellen vívott harsány kormányzati szabadságharc ráadásul arra is alkalmas, hogy elfedje, bagatellizálja a szabadságtól való tényleges megfosztatást. Mi, magyarok az elmúlt négy és fél évben higgadtan végignéztük, ahogy sorban megrendültek, olykor halálos sebet kaptak a polgári szabadságjogaink. Sérült a sajtószabadság, a választójog, a választott képviselők szólásszabadsága, a tulajdonhoz való jog, a vallásszabadság, a jogbiztonság és a jogorvoslathoz való jog.
Napi tapasztalat az oktatás szabadságának csorbítása, az önkormányzatiság lerombolása, egyáltalán, a törvényességnek a hatalom érdekeihez való folytonos hozzáigazítása. Mindennek nincs látható következménye. Mintha a polgárok úgy látnák, a jogoktól való, következetes megfosztást indokolja a hadiállapot. Mintha nem látnák, hogy ez a szabadságharc hazug és öngyilkos.
Ha Forinyák Géza sírkövétől jobbra vesszük az irányt a Kerepesi temetőben, megtaláljuk nemzetünk nagyjainak mauzóleumát is. Batthyányé, a mártír miniszterelnöké méltóságteljesen rideg. Deáké annyira szerény, hogy szinte észre sem lehet venni. Kossuth emlékműve azonban pompásan, hatalmasan, romantikus ékekkel magasodik a sírkert fölé. Tükör ez, amelyben önmagát láthatja a magyar.
