Nem tekintik tényezőnek a szakmát már a bírósági eljárásokban, hivatalos értékbecsléseknél sem: 2006-ban egyszerűen kiejtették az igazságügyi szakértői körből, így jogosnak tűnik a kérdés, hogy tényleg, akkor ki mondja meg legalább megközelítő pontossággal, hogy egy zongora, teszem azt, harmincezret ér-e, avagy mondjuk inkább harmincmilliót. Néhány év múlva valahogy visszacsempészték őket a listára, de kikötötték, hogy a szakértéshez szakirányú diploma kell, annak ellenére, hogy ma Magyarországon nincs felsőfokú hangszerészképzés, ebből következően (hangszerész-) diplomás hangszerész sincs.
Mi több. A közelmúltban úgy rendeltetett, hogy a képzőhelyüket is kiejtik. Iskolájuk egy éve még külön egységként működött a Zeneakadémián, most a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola részeként tanít – vázolta a kondíciókat Domonkos, aki szerint ha már így van, az lenne az üdvözítő megoldás, ha a mestervizsgát diplomaként ismernék el.
Nagy fájdalmuk, hogy nemcsak a jelenben (és a belátható jövőben) nem hagyhatnak különösebb nyomot, de lassan a múltjuk is homályba vész. Hazánk az 1830-as évektől az 1920-as évekig túlzás nélkül is hangszerkészítő-nagyhatalom volt, olyan mesterekkel, mint a főleg kiváló cimbalmairól ismert Schunda Vencel József, Liszt Ferenc kebelbarátja, aki a brit királyi udvarban, sőt Bismarck kancellárnál is megfordult, 80 embert foglalkoztatott és több mint 10 ezer hangszer került ki pesti műhelyéből.
|
Guminár Tamás hegedűkészítő-mester az egyetemi fizikai és matematikai tanulmányokat követően a hangszerészetet választotta
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ott volt aztán Stowasser János, a tárogató valószínű feltalálója, aki hasonló méretű céget vitt, vagy a szintén pesti Beregszászy Lajos, akinek vállalata 1600 zongorát jegyzett, és akinek egyik találmánya máig benne van minden Bösendorferben. És hosszú lenne még a sor. Nyugodtan meg lehet kérdezni bármelyik mai akadémistát, szinte kizárt, hogy akárcsak hallott volna ezekről a nagyságokról. Nem tárgy, de még csak nem is téma a történetük, életművük – összegzett keserűen Domonkos Máté.
Nyugati, kínai, magyar
A szövetkezetesített, nyersanyaghiányos szocialista évtizedek lezárultával nagy reményekkel nézett a jövő elé a hangszerkészítő-szakma, a népi demokrácia azonban addigra leépítette a keresletet. A zenés vendéglátás, amely igen komoly piac volt, a 90-es évektől átváltott az olcsó gépzenére, miközben a zeneoktatás is jócskán leadott az igényeiből. A magyar hangszerészeknek nincs pénzük marketingre. Amelyik zenésznek futja rá, az a zenekarokhoz hasonlóan kevés kivétellel Nyugatról vesz hangszert, akinek nem annyira, az a kínai felhozatalból mazsolázik. Domonkos Máté szerint ma a fővárosban zongorát öten-hatan, hegedűt tán ha húszan, orgonát hárman, fúvós hangszert négyen-öten készíte(né)nek. A mesterek legtöbbje javításból és generálozásból igyekszik megélni.
