Aztán észrevettem, hogy míg a férfiak balján nemzetiszín karszalagot látni, a hölgyek mindegyike visel egy ovális, zománcozott jelvényt, közepén kereszttel, felül HFGYTH felirattal, alul pedig két évszám van: 1914–15. Az időpont tehát világos, a nagy háború – mi már tudjuk – első felében járunk. De hogy HFGYTH? Őszintén szólva sosem jöttem volna rá, mit takar ez a kacifántos betűsor, ha valaki jótékonyan el nem árulja, hogy ez bizony a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal rövidítése. Innen viszont mellém szegődött a szerencse, hamarosan rábukkantam az iroda címére is: Üllői út 1.
A Gazdák Biztosító Szövetkezete vadonatúj, rendkívül korszerű székházában vagyunk tehát. A Hüttl Dezső tervei alapján készült, három utcára néző épületet 1913 végén adták át, és van benne minden, ami kell: a lépcsőházakban színes ólmozott üvegablak, faszekrényes lift, amely a biztosító negyedik-ötödik emeleti irodáihoz visz fel, elegáns lakások, a pincében pedig vízgyógyintézet, a tetőn napozóterasz. Igaz, a hadifoglyokat gyámolító hölgyek ebből aligha látnak bármit is.
Ők a félemeleti bérirodákban dolgoznak, a szinte az egész falfelületet betöltő, hatalmas ablakok mögött, amelyeket még kinyitni sem lehet, mert odalent elviselhetetlenül dübörög a nyüzsgő Kálvin tér lármája. És hiába telt el azóta voltaképpen egy teljes évszázad, egészen pontosan meg tudjuk mondani, mit is csináltak a zsúfolt teremben ülő hölgyek és urak ebben a hivatalban. Hála Szundy Károly irodavezetőnek, aki a váratlanul hosszúra nyúlt háború közepettemég arra is szakított időt, hogy összefoglalja és sajtó alá rendezze tapasztalatait Az első esztendő. Ismertetés és tanulmány a Magyar Vöröskereszt-Egylet háború alatti működéséről címmel.
|
Családi anziksz 1915-ből, Végh Imrének címezve, Szibériába
Teknős Miklós |
Írásából kiderül, hogy a Vöröskereszt már 1914 nyarán, a mozgósítás kezdetén felállította Tudósító Irodáját annak érdekében, hogy a hadba vonultak hozzátartozói a lehető leghamarabb értesítést kapjanak szerettük esetleges megsebesüléséről, netán haláláról. Ahogy aztán az ország mindinkább belebonyolódott a villámháborúnak a legkevésbé sem nevezhető harci cselekményekbe, szükségessé vált egy másik részleg kiépítése is: így született meg a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal.
A háború előtt – írja Szundy – úgy képzelték, majd hatvan, frontszolgálatra alkalmatlan népfölkelő intézi a tájékoztatást, mégpedig úgy, hogy a hadügyminisztérium listáit felvagdossa, kartonokra ragasztja, ábécérendbe szedi, és ennek a kartotékrendszernek az alapján adja meg az érdeklődőknek a kívánt információt. Ám maga Szundy volt az, aki még azelőtt, hogy tudomást szereztek volna az első veszteségekről, megsejtette, hogy ennyi ember nem lesz elég. Ezért újsághirdetést adtak fel, amelyre százával jelentkeztek a fővárosi hölgyek.
A temérdek önkéntes azonnal meg is kezdte a munkát, és ennek volt köszönhető, hogy mikor záporozni kezdtek a harctérről a rosszabbnál rosszabb hírek – alig három héttel a mozgósítás megindulása után –, már abban a helyzetben voltak, hogy 24 órán belül minden hozzájuk fordulót tájékoztatni tudtak. A nagyközönség ettől függetlenül gyakran csalódott, hiszen sokan nem voltak tisztában azzal, hogy a tudósító szolgálat nem közvetlenül a harcoló csapatoktól, hanem a bécsi közös hadügyminisztériumból kapja az információkat. Így hiába írtak az újságok egy véres csatáról, nagy áttörésről vagy ágyútámadásról, s hiába válaszolt valóban egy napon belül a hivatal az első évben beérkezett 1 185 676 levélre és 31 357 táviratra, ez a válasz gyakran csak annyi volt: „Tudósítás nem érkezett.”
A szolgálat ezért hamarosan igyekezett kitágítani forrásai körét, és hamarosan fölvette a kapcsolatot a Vöröskereszt kórházaival, onnan is bekérve a sebesültek névsorát; aztán pedig nyomozóosztályt létesített, amelynek munkatársai egyenesen a harcoló egységeknek írtak, ha egy katona eltűnt. És ha mindez nem lett volna elég feladat, a hivatal önkéntesei igyekeztek azoknak a kéréseknek is eleget tenni, amelyekkel az immár biztos hírek birtokában fordultak hozzájuk a családok. Segítettek hazaszállíttatni az elesettek ingóságait, intéztek kórházi áthelyezést vagy akár államsegélyt is.
A hadifoglyokat gyámolító csoportnak hasonló feladatok jutottak: ki kellett deríteniük a hadifogságba esettek hollétét, leveleket és pénzküldeményeket kellett továbbítaniuk nekik, és tanácsokkal, hivatali ügyintézéssel segítették az itthonról hozzájuk fordulókat. S mindezt úgy, hogy a javarészt orosz táborokban sínylődőkhöz, illetve tőlük több áttételen keresztül, a nevek és címek többszöri cirill át- (pontosabban: el-) írásával jutott el a posta. A 160 önkéntes úrihölgy és a hozzájuk csatlakozó nyugalmazott államhivatalnokok, valamint több tucat népfölkelő napi mintegy kétezer üggyel foglalkozott, ami a háború első évében – mutatja ki Szundy precíz statisztikája – 51 199 levél továbbítását és mintegy húszezer pénzküldemény intézését tette ki.
Ami annak nyugtázására is alkalmat adott, hogy az ezen hivatalokban dolgozó önkéntesek pontosan kétszer annyit dolgoztak, mint egy átlagos banki tisztviselő. Nem véletlen, hogy az ugyancsak hadifogoly gyámolítóként dolgozó dr. Lóránt Ármin ügyvéd a még 1915-ben megjelentetett, A hadifogoly kérdésről című esszéjében a levélírás és -fogadás jogát a hadifoglyok egyik legfontosabb jussának tekinti. Egyúttal a helyzet mielőbbi megnyugtató rendezését sürgeti, mondván: „ezekből az idő és tartalom tekintetében korlátozott, gúzsbakötött és ezért ridegnek látszó sorokból, a tábori és hadifogoly levelezőlapokból szeretet, remény és vigasztalás árad”.
De az is teljesen érthető, hogy a közvéleményt a háborúnak a kalendáriumokban is bő terjedelemben tárgyalt történésein (harci cselekmények), szereplőin (hadvezérek) és kellékein (lövegek, tankok, hadihajók, repülők) kívül az is nagyon érdekelte, hogy ilyen körülmények között hogyan járnak a levelek. Ez volt ugyanis az első háború, amelyben az otthon maradottak nem pusztán találgathattak, várhattak és fohászkodhattak, hanem az olajozottan és fürgén járó posta segedelmével szinte azonnali tájékoztatást is kaptak harcoló szerettüktől.
Nem csoda, hogy miközben a Protestáns árvaházi képes naptár 1916-os száma egy féltékeny menyecske fölött tréfálkozott, aki nem érti, hogyan lehet, hogy a férje címzés nélkül, egyetlen szám alapján is megkapja a család leveleit („Biztos összebeszélt a levélhordóval”), a Vasárnapi Újság évkönyve részletes riportban mutatta be a tábori posta működését. A hátország ebből jobbára csak a nagy háború tiszteletére feltalált tábori levelezőlapokat ismerte: a rózsaszínt, amelyen az otthon maradottak írhattak a harctérre, és a szürkét, amelyen a frontról érkezett a hír.
Az előbbit a postahivatalok árusították a pár fillérért, az utóbbit ingyen lehetett feladni, ahogy azokat a papirosokat, fecniket, árkusokat is, amelyeken a katonák a gyorsan elfogyó levlapok híján üzentek. De persze megkapták a katonák az otthon feladott leveleket, anzikszokat vagy akár képeslapként megcímzett családi fotókat is. „Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papírrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban” – sóhajtozott a Nagy Endre által szerkesztett Csataképek a nagy háborúból szerzője.
Ám ezek a tömött zsákok csak az út végét jelentették. Hogy addig, a harcoló egységekhez tartó trénkocsiig eljuthasson a tábori posta, rendkívül gondos szervezőmunkára volt szükség. A frontra címzett – a katona neve mellett csak a harcoló egység hollétét titokban tartó tábori postaszámot feltüntető – küldeményt a polgári levelektől elkülönítve gyűjtötték össze, majd a postaigazgatóságok mellett felállított gyűjtőállomásokra juttatták el. A legnagyobb ezek közül Budapesten, a Verseny utcai hivatalban működött: itt csaknem kétszázan foglalkoztak az irdatlan levélsokaság szortírozásával és továbbításával.
A rájuk zúduló küldeménytömegről sokat elmond, hogy egyetlen napon, 1915. február 10-én 413 109 tábori levelet és levelezőlapot, 48 552 csomagot és 8000 újságot küldtek tovább, immáron csapattestenként szétválogatva, a tábori főpostahivatalhoz. Itt újra postások kezébe kerültek a zsákok, csakhogy immár katonaként szolgáló, egyenruhájukon csillag helyett villanyszikrás kürtöt viselő postatisztekébe. Újra szétosztották a leveleket, aztán amíg lehetett, autón, a köves út végétől pedig szekéren szállították őket a tábori postahivatalokba.
A lánc végén hadtáp-postahivatalok és az ezredek postaátvevő tisztjei álltak. Ők voltak azok, akik akár a lövészárokba is kikézbesítették a leveleket, valamint napról napra feladták a tábori postán az otthonra szóló lapokat. És ha úgy hozta a sors, hát visszairányították a feladónak a küldeményeket, ráírva, hogy az bizony immár kézbesíthetetlen. A hadiszerencse kedvezőtlen alakulása aztán sajnos sok terhet levett a tábori posta válláról.
A háború után készült kimutatás szerint a négy év során Nagy-Magyarország területéről bevonult három és fél millió ember közül mindössze bő félmillió tért épségben haza. Másfél millióan megsebesültek, 531 ezren meghaltak, 833 ezer katona pedig hadifogságba került. Ez utóbbiak levelezését akkortól a Vöröskereszt intézte: ha a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal már megteremtette a kapcsolatot a fogoly és az itthoniak között, a küldemények továbbítását átvette a Svéd Vöröskereszt, amely semleges országhoz tartozván magára vállalta a közvetítést az ellenséges felek között.
Ez az oka, hogy 1915. október 19-én, amikor dédanyám postára adta a frissen készült családi anzikszot, amelyen a nagyanyám könyvet, a húga labdát szorongatott, anyjuk ölében pedig ott ült az egyéves kisfiú, akit dédapám még sosem látott, csak ennyit írt a férjének címzett lapra: „Hilfskomite Croix Rouge, zur friendliche übersendung, Stockholm. Végh Imre oberbeschlags meister 1. kriegsgefangene lager, 2. Battalion, Nikolsk-Ussurijsk, Sibirien”. S hogy a Vöröskereszt tényleg továbbította a Csendes-óceán-parti hadifogolytáborba a levelet, igazolja, hogy végül dédapámmal együtt, 1921-ben ez is hazaérkezett.
