„Nyersanyagul” szolgáltak a jelenleg ismert források szerint másfél tucatnyi fogolyszínház előadásai. A nagyobb táborokban szép számmal éltek itthoni színházi emberek, muzsikusok. Ők és lelkes amatőrök fogtak össze, hogy alkalmi helyiségekben kabarétréfákkal szórakoztassák társaikat, vagy maguk építette-átalakította színháztermekben, maguk készítette díszletek közt, jelmezekben előadják Herczeg Ferenc vagy Molnár Ferenc háromfelvonásos vígjátékait, Huszka Jenő, Jakobi Viktor vagy Kálmán Imre operettjeit. Legtöbbször emlékezetből leírt szövegből, halványuló emlékekből lekottázott dallamokból.
A fogolyszínházak némelyikének környezetében nem csak „szaksajtó” jelent meg, lehetett színházi rovatuk a főképpen más tárgyakkal foglalkozó tábori orgánumoknak is. Ezek az újságok jobbára bizonytalan időközönként láttak napvilágot, és általában nem voltak hosszú életűek. „Igazi” nyomdájuk sem volt. Jó esetben mégis több példányban is elkészült egy-egy szám. A sokszorosítás leggyakoribb módja a hektografálás volt. Egy főképpen zselatinból és glicerinből kevert kocsonyaszerű anyagot belekentek egy alacsony oldalú edénybe, tepsibe, keretbe. A készülő lap erőteljes színű festékkel-festékekkel leírt-megrajzolt „ősoldalát” rásimították, majd pár perc múlva eltávolították. A kocsonyába beleivódott a szöveg meg az ábrák oldalfordított képe. Erre nyomogatták-lapogatták aztán óvatosan a már az olvasók kezébe adandó újságoldal papírját, hogy az leszívja a kocsonyán rögzült festéket. Az eredmény: a másodszor is „oldalfordult” s így ismét olvasható szöveg. A kocsonya 60-80 példányt is „kinyomtathatott”.
A Bajkálon túli, Csitához közeli pjescsenkai táborban megjelenő Magyar Fogoly Színpad április 5-i száma a súgótól a főrendezőig, a karmestertől a kellékesig, a jellemszínésztől a tenoristáig teljes társulati névsort közölt. Nem feledkezve meg a drámai hősnőről, a szubrettről és a szólótáncosnőről sem – ők szintén férfiak voltak.
A női szerepeket általában – ki más is tehette volna? – fiatalabb, lehetőleg lányos arcú tisztek játszották
(de az előadás előtti percekben nagyon gondosan megborotvált primadonna sem volt ritkaság).
A cikkírók elismeréssel, de legalábbis megértéssel fogadták a női szerepeket játszók teljesítményét. A szintén a Bajkálon túl, a verhnyeugyinszki (ma: Ulan-Ude) táborban megjelenő, „szibériai magyar újság” alcímű Napkelet 1917. március 18-án ekképpen méltatta egy rövid jelenet előadóit: „Ha tekintetbe vesszük azt, hogy micsoda rendkívüli követelményeket állít egy férfi elé egy női szerep megjátszása, úgy csodálattal kell néznünk Mészárosnak, Jeszenszkynek s a színház újonnan szerződtetett álművésznőjének, Szekrényessynek működését. Hogy látásuknál nem tudjuk tökéletesen abba az illúzióba ringatni magunkat, miszerint előttünk tényleg nők – illatos, áldott, napsugaras nők – állanak, az úgy hiszem, egyedül csak a saját hibánk lehet.”
A nézőtéren, a táborban akadtak, akik nemcsak a hajdani hazai szokásokra emlékezve – maguk is játékként felfogva a dolgot – rajongták körül, lepték meg ajándékokkal a női szerepet játszókat, hanem szexuális igénnyel közeledtek hozzájuk. Az ugyanannak a primadonnának, drámai szendének a kegyeiért versengők akár párbajra is hívhatták egymást, kiváltképpen akkor, ha valamelyikük vonzalma viszonzásra talált.
(Hasonló valóságmozzanatokról, illetőleg az efféle esetleges feszültségek megelőzésének szándékáról számolt be a Fekete kolostor című dokumentumértékű regényében Kuncz Aladár. A francia internálótábor színházi életéről szólva – a szibériaitól némiképp eltérő megközelítésben – egyebeken kívül ezt írta: „A női szereplők kiválogatásánál… óvakodtunk attól, hogy olyanokat válasszunk, akiknek nőies hajlamai közismertek voltak.”)
Akadtak másféle feszültségek, összezördülések is a fogolyszínházak világában. Ezt a lapok sem titkolták. A dolovai nábob leánya című Herczeg Ferenc-darab bemutatója előtti „bajkeverőkkel” a Napkelet cikkírója hevesen, de méltánylandó érvekkel vitatkozott (1917. július 5.): „Azt a minden dicséretre méltó vállalkozást, amibe Roszival és Szőke direktor fogott – előbbi Herczeg színművének emlékezetből való leírásával, utóbbi annak színrehozatalával –, néhány lekicsinylő, gúnyos jóslás előzte meg. Rosszmájú és cinikus megjegyzések hangzottak el arról, hogy ily nagyszabású darabot lehetetlenség emlékezetből leírni s még nagyobb lehetetlenség azt elfogadhatóan előadni. Azok az urak, akik a kényelmesség köpenyébe burkolózva ily módon akarnak ünneprontókká lenni, elfelejtik, hogy szokatlan, szűkös körülmények között s hogy Szibériában élünk, ahol nem szabad hazai mértékkel mérnünk, ahol nem illik lesajnáló, olcsó viccekkel honorálni azokat az embereket, akik az éjt nappallá téve fáradhatatlanul dolgoznak csak azért, hogy nekünk néhány kellemes órát szerezzenek. Bizonyos ugyan, hogy az itteni szöveg nem fedi teljesen az eredetit, de az összjáték elsimította e hiányokat s az a szeretet, amellyel az előadás iránt érdeklődők megkönnyítették Szőke rendezői munkáját, párosulva a szereplők ambíciójával, a megérdemelt és előre látott diadalt aratta. Az előadás lezajlott, a »műkritikus« urak összezsugorodtak s az eredmény: egy nagy, tartós és meleg siker.”
A Napkelet számai egyetlen példányban jelentek meg. Szövegét nem folyóírással írták, hanem egyenként megrajzolt, nagyon egyenletes, a nyomtatottakat idéző betűkkel. A szerkesztő becsületére váljon, hogy a lapban feltüntették a szöveget leíró Wanitsek L. nevét. Az egypéldányos megjelenés lehetővé tette, hogy a Wanitsektől üresen hagyott, jól kiválasztott felületekre fényképet ragasszanak. Nemcsak A dolovai nábob leányának előadásáról, hanem például a foglyok futballcsapatának mérkőzéseiről is. A szerkesztő Macsellár Gyula kolozsvári újságíró volt, a lapot Ralles Camillként jegyezte.
A legnagyobb sikerük természetszerűleg az operetteknek volt. Megértek akár ötven előadást is. Nem maradt el a sajtó elismerése sem. A Magyar Fogoly Színpad 1917. április 5-én Kálmán Imre Tatárjárásának valahányadik előadásáról tizenötezer karakternyit írt (mintha ma egy teljes Népszabadság-oldalt szentelnénk egy operettbemutatónak) – egyebeken kívül arról, hogy a premier óta miféle változások estek meg, és miféle helyi kiegészítések igyekeztek aktualizálni a produkciót: „Mind megannyi zsúfolt ház, mind megannyi változatban nagy siker. A frissítések is igen szerencsések voltak, hogy az esetleg lankadó hangulatot ismét izzásba hozzák. Laurencsik Béla utóda, mint Wallerstein, Ezri Miklós lett, s az ő közismert tehetsége, humorának kincsesháza ismét a régi fényben ragyogott. Különösen tetszett tőle a humoros elevenséggel előadott Löbl kuplé, melyben főképp a Fogarasi Ernő féle aktuális strófákkal általános nagy tetszést aratott.”
(A siker olykor a tábor határain is túlnőtt. Székely Gyula az 1929-ben Nagyváradon megjelent – Képek a szibériai hadifoglyok életéből című – dokumentumértékű könyvében arról írt, hogy a tábori előadások a közeli települések lakóit is vonzották. Nem lehetett hát véletlen, hogy némelyik városi lakásból kihallatszottak az operettek zongorán jól-rosszul játszott dallamai.)
A lapok szerint a színházi tevékenységnek több helyütt is viszonylag jó lehetőségei voltak. A Magyar Fogoly Színpad 1917. február 25-i száma közreadta például a pjescsankai táborlakók építő munkáját dicsérő „saját” színházépület alaprajzát. Azon látható volt díszletraktár és öltöző, zenekari árok és pihenőhely a zenészeknek, nézőtéri büfé és ruhatár, jó néhány erkélyülés és páholyok, a földszinten pedig tizennégy sorban soronként akár tizenhárom ülőhely. Nem egy táborban jegybevételre is számíthatott a társulat. Ennek egy részét a színház működésére fordították, másik részéből „érdem szerint” juttattak az előadások közreműködőinek.
Esetenként a újságcsinálókra is rásütött a nap. A verhnyeugyinszki Szibériai Színházi Élet (1917. december 31.) örömmel jelentette, hogy az újság a továbbiakban „minden előadás alkalmával megjelenik”, és a példányokat a társulat tagjai 20 kopekért fogják árusítani, a lapkiadás és árusítás tiszta haszna pedig „a színházi felszerelés javára fordíttatik”. Az 1918. március 8-i számból kiderül, hogy a lapnak telefonos szerkesztőségi helyisége van. Telefonjukon elérhetők a színtársulat tagjai, és ugyancsak telefonon küldhetők be a lap rejtvényrovatában közölt talányok megfejtései. A szerkesztők ígérete: a helyes megfejtést beküldők között a legközelebbi előadásra páholyjegyet sorsolnak ki.
De ha segítettek is a színházi előadások, az újságok a foglyoknak a rabság elviselésében, a legnagyobb kínt nem szüntethették meg. Hiányzott az otthon, a haza. Erősen élt a vágyakozás: fűtsék már be a hazafelé induló vonat mozdonyát. Ahogy a Magyar Fogoly Színpad 1918 áprilisában írta: „A művészek nyári pihenőt kapnak; a f. hó 29.iki és május 1.i előadás utolsók lesznek. Mi azonban azt szeretnők, ha nyári pihenő helyett a vonat ablakából nézhetnők már a szibériai vagy oroszországi tavaszt.”
