Ha fejbe csap egy pelenka

Magazin: A külföldi turnézás a családbarát életmód?

Bretz Gábor: 2007-ben 11 hónapot töltöttem külföldön. Ezután megbeszéltem a feleségemmel, jönnek velem. A gyerekek ilyenkor magántanulók.

Bakos Piroska: Mind a heten mennek veled most is? Bírják?

Bretz Gábor: Igen. Tavaly hét hónapra kimentünk New Yorkba, csak karácsonyra jöttünk haza. A sorrendben hatodik lányunk azt kérdezgeti, mikor megyünk megint.

Bakos Piroska: A legtöbb énekes magányos farkas, nem?

Bretz Gábor: De igen. Bár az operaéneklés szóló, de a színpadon csapatmunka folyik. A közönség csak akkor élvezi, ha egységet alkotunk.

Bakos Piroska: Az enyém is csapatmunka. Hiába vagyok jó, ha az operatőr, a sminkes, bárki más nem figyel oda.

Magazin: Hét gyerek mellett nincs is lehetőség sztárallűrökre…

Bretz Gábor: Hát nincs. A színészek beleőrülnek, alkoholisták lesznek amiatt, hogy a színpadon ők III. Richárd, otthon pedig nem. Ha én hazamegyek, fejbe csap egy pelenka, és rögtön tudom, hogy hol a helyem.

Bakos Piroska: Fontos, hogy az ember mit hozott otthonról. A tévés világban vannak felkapott sztárok, de köztük is változó, ki milyen. Én a kábeleshez éppen úgy odamegyek, mint a főnökéhez. Egyrészt azt tanították a szüleim, hogy az ember sose felejtse el, honnan jött. Másrészt Fertődön, ahol felnőttem, még mindig a kis Bakos vagyok.

Magazin: A tévézés előtt volt kevésbé „prózai” pályája?

Bakos Piroska: Mindig volt közöm a zenéhez. Kórusban énekeltem, zongoráztam 12 évig. Magánénekelni tanultam, még musical szakra is felvételiztem. Egyetemistaként nyaranta egy mulatós zenekarban énekeltem. Lakodalmakban, búcsúkon léptünk fel, ezzel kerestem zsebpénzt. Amíg az MTV-nek volt saját zenekara, abban is énekeltem.

Bretz Gábor: Biztos jobban zongorázol, mint én.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

Bakos Piroska: Már nem. A zongoratanárnőm szerette volna, ha konzervatóriumba megyek, de én rájöttem, nem nekem való, hogy napi öt-hat órát ott üljek egy hangszer mellett.

Bretz Gábor: Megdöbbentett, amikor egy floridai turnén a szobatársam, Kállai Ernő hegedűművész azt mondta, napi hat-nyolc órát gyakorol. Az egy teljes munkaidő!

Bakos Piroska: És te?

Bretz Gábor: Hál’ istennek az énekesek nem gyakorolhatnak ennyit. Aki hat-nyolc órát énekel naponta, annak nem so­káig marad meg a hangja.

Magazin: A megfelelő bánásmód mellett is alakul a hangja?

Bretz Gábor: A beszédhangom nem volt ilyen mély korábban. De ahogy énekelek egyre több szerepben egyre nagyobbakat, úgy alakul, és vannak bizonyos szerepek, amelyek mérföldkőként állnak a karrieremben, amelyekről tudom, hogy komoly változást hoztak akár techni­kailag, akár hangképzésileg.

Bakos Piroska: Mondasz ilyet?

Bretz Gábor: Például a milánói Scalában a Jenufa című operában az Öreg molnárlegény szerepét énekeltem, ami jelentős részben pont a váltóhangomon volt. Ez az a hangmagasság, amikor már nehezedre esik az éneklés, de megoldod, mert azért vagy énekes. Annyira jól kinyitotta ez a szerep azt a ré­giót, hogy a Scala vezetői ezután bízták rám A kékszakállú herceg várának főszerepét.

Magazin: Önnek volt hasonló mérföldkő a karrierjében?

Bakos Piroska: Volt egy eset, amit örökre megjegyeztem magamnak. Kiküldtek Berlinbe egy operatőrrel, hogy tudósítsak a német választásokról. Az SPD székházából kellett eljutnom a Reichstaghoz élőben bejelentkezni az esti híradóban.

Magazin: Eddig nem tűnik veszélyesnek.

Bakos Piroska: Csakhogy alig sikerült taxit szerezni, majd a sofőr közölte, túl ideges vagyok, nem visz el. Bekönyörögtem magam, de a Reichstagnál rendőrkordonba futottam. Meg kellett kerülnöm az egész épületet. Közben az adás elkezdődött, Nika György várt. Szinte beestem a kamera elé, két percig beszéltem valamit, állítólag érthető volt, de semmire sem emlékszem. Budapestről meg jól leszidtak, amiért nem voltam pontos.

Bretz Gábor: Megkérdezték, hol söröztél?

Bakos Piroska: Akkor fogtam fel igazán: a nézőt nem érdekli, én miért nem vagyok ott. Nem számít, mi van egy perccel előtte vagy utána, csak az, hogy abban a pár percben, amíg a képernyőn vagyok, mit tudok, mit mondok. Nem mindenki bír komoly nyomás alatt koncentrálni. Én erre vagyok alkalmas.

Magazin: Előfordult, hogy lekéste az előadást vagy a partnere nem érkezett meg?

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

Bretz Gábor: Többször volt, hogy majdnem, és kétszer valóban lekéstem. Azóta is nagyon szégyellem magam, mert ilyet nem lehet csinálni. Az első az Erkel Színházban volt. A Varázsfuvolában az őrnek csak a darab legvégén van dolga. De Szikora János rendezésében már az első felvonás végén meg kell jelennie. Megvolt az első jelenés, de aztán csak ültem, a többiek énekeltek, és untam a várakozást. És nem hallottam, hogy hívnak. Ott ült mellettem Papageno, aki megbökött: „Te, ez a te zenéd!” „Dehogyis – mondom. – Ez egy motívum. Visszatér a darabban.” „Te hülye! Ez nem Wagner! Nincsenek visszatérő motívumok!” Elkezdtem magamra kapkodni a páncélt, sisakot. A másik őr nagyon halkan kezdett dudorászni, mivel duett, nem mert egyedül énekelni. A második sornál csatlakoztam.

Magazin: Lett következménye?

Bretz Gábor: Napokig nem aludtam, és kaptam levelet az operaházi főtitkártól: „Nagyon kérem, hogy a jövőben tartózkodjon az ilyen magatartástól!” Még jó, hogy a Don Giovannit nem lehet lekésni. Ott állandóan ki-be jössz a színpadról. Nincs idő, hogy belelapozz egy újságba.

Bakos Piroska: Nem illúzióromboló, hogy a színpadon nagy érzelmeket játszol el, a függöny mögött meg újságot olvasol?

Bretz Gábor: A Don Giovanniban nem is lehet. De a Parsifal ötórás opera. Mindig húsvétkor játssza az Opera. A második ­felvonásban nem vagyok, azalatt haza lehet menni megvacsorázni, és vissza is lehet érni. Bayreuthban állítólag mindenki ezt csinálja. Kisváros, nincs dugó.

Bakos Piroska: Nálunk a felvételek előtt van, aki az utolsó pillanatig csacsog a sminkben is. Nekem koncentrálnom kell, én az adás előtti tíz percben már nem szeretek beszélni senkivel. Te hogy vagy ezzel?

Bretz Gábor: Én úgy gondolom, hogy rossz a beszédhangom. Ez rontja az énekhangomat, ezért én is inkább koncentrálós vagyok. Ha előtte beénekelek, akkor már beszélhetek.

Bakos Piroska: Jó darabig én is konkrétan beénekeltem a híradók előtt. A Szabadság téri székházban, amíg a negyediken lévő szerkesztőségből lesétáltam a földszinti stúdióba – nem lehetett lifttel menni, mert ha elakad, nincs műsorvezető –, az egész ház zengett: tudták a stúdióban, hogy jövök.