A mű, amely leginkább metafizikai burleszkként jellemezhető, valóban a verseny legerősebb és legszerzőibb alkotása volt egyben. A film 39 színből áll, és Andersson stílusának megfelelően stúdióban épített díszletekben vették föl a már említett két magyar operatőr segítségével. Roy Andersson lapunknak adott exkluzív interjújában elmondta: a magyar vonatkozás nem meglepő, hiszen Borbás Istvánnal több mint harminc éve állandó alkotótársak.
Mivel a forgatás több mint négy évig tartott, Borbással kezdte el, amikor pedig ő egészségi okok miatt nem tudta folytatni a munkát, az addigi asszisztensi pozícióból Pálos lépett elő első számú operatőrré. „Az operatőrök tulajdonképpen a filmjeim társrendezői” – mondja Andersson, mert, ahogy mosolyogva bevallja, ő maga nem ért a fényhez és a világításhoz, az atmoszférateremtés esetében ez pedig elengedhetetlen.
Arra a kérdésünkre, hogy Borbás és Pálos közreműködését hogyan definiálná pontosabban, rövid gondolkodás után rávágja: ők azok, akik nem ismernek kegyelmet a fénnyel szemben, mindent láthatóvá tesznek a vásznon. Amúgy pedig nem titok: a filmet Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festménye ihlette. Andersson szavai szerint azt próbálja elérni, hogy a játékfilmjei képeit is olyan hosszan és átéléssel lehessen nézni, mint egy festményt.
A mai filmekről és főleg a tévésorozatokról igen lesújtó a véleménye, képileg értéktelennek tartja őket. A Pigeon már említett, két nagybetűs figurája egyrészt a (tragi)komikum eszköze, másrészt ők jelentik a kapcsot a néző és az álmodott fikció között. Mindenhol feltűnnek, ahol kell: abban a kocsmában, ahol a sánta tulajdonosasszony csókért adja a feleseket, és a férfiak dalolva állnak sorban, vagy abban az ivóban, ahová a svéd király bevonul egy pohár vízre, no meg azért, hogy ajánlatot tegyen egy fiatalembernek.
Groteszk és szürreális szituációk ezek, bár sokszor joggal gondoljuk, hogy igazából nem mese, amit látunk: tényleg arról szól, hogy mi, emberek, milyen jelentéktelenek tudunk lenni olykor. Roy Andersson mozija mindazonáltal az élettrilógiájának a záródarabja (bár a filmes gyakran tréfálkozik azzal, hogy már gőzerővel készül a negyedik részre), a cannes-i nagydíjas Dalok a második emeletről (2000) és a Te, aki élsz (2007) folytatása.
A Pigeon abból a szempontból biztosan a legsötétebb Andersson-mű, hogy a halál a fő témája. Látunk dugóhúzás közben eltávozó férfit, az utolsó ebédjét kifizető, de már elfogyasztani nem képes másik férfit, haldokló asszonyt is, akinek családtagjai úgy próbálják kirántani a pénzes táskáját, hogy szinte elrepülnek a halottas ággyal. Az elképesztően fekete humorú alkotásban nem tarthat örökké a nevetés, és ha már valaminek (különösen ha a létezésnek) a végéről esik szó, muszáj a borzalmat is megmutatni.
A Homo Sapiens és az Asszír orgona színekben osztja az arculcsapásokat: előbbi az állatkísérleteknek mutat görbe tükröt, utóbbi pedig talán a filmtörténet egyik leghátborzongatóbb jelenete. Fekete emberek családokat, nőket és gyerekeket terelnek be egy hatalmas haláleszközbe, amely alatt tüzet gyújtanak, és a halálsikolyok hozzák működésbe az orgonát. A koncertet pedig élvezik a felsőbbrendűek. Itt már nincs mit mondani, ezt érezni kell.
Velence, 2014. szeptember
További díjazottak
A zsűri nagydíja Joshua Oppenheimernek jutott legújabb dokumentumfilmjéért: a The Look of Silence (A csend pillanata) a híres/hírhedt The Act of Killing folytatása. Utóbbiban Oppenheimer azokról az indonéz katonákról készített filmet, akik az 1970-es években tömeggyilkosok módjára ölték meg a kommunistákat (vagy az azoknak kikiáltott embereket). A filmből nemzetközi botrány lett, amelyre még az indonéz kormány is kénytelen volt „reagálni”. A folytatásban az áldozatokra, illetve a hozzátartozóikra kíváncsi: a filmet a fiatal Adira és szüleire építi fel, akiket felemésztett a tragédia.
A legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt Andrej Koncsalovszkij kapta A postás fehér éjszakája című filmért. A legjobb színész és színésznő egy olasz filmben, a Saverio Costanzo rendezte Éhes szívekben szereplő Adam Driver és Alba Rohrwacher lett. A történet vígjátéknak indul, egy amerikai nő és egy olasz férfi megismerkedik egy kínai étterem vécéjében, s gyors szerelem bontakozik ki, amely aztán egyre inkább tragédiába fordul és drámai véget ér. A film egyfajta „love pszicho”, amilyet még nemigen láttunk moziban.
