Gyönyörű hibák

Nagyszülei nevelték. A Kádár-korszaktól némi távolságot tartva, afféle polgári miliőben cseperedett a Filmmúzeum tőszomszédságában. Nagymamája kitűnően zongorázott, a zene szeretetét is tőle tanulta. Mérsékelt lelkesedéssel sajátította el a komolyzene alapjait, erős érdeklődéssel tanulta később az éppen futó slágerek akkordjait, dallammeneteit. 1973-ban, 15 éves korában megkapta első, szovjet gyártmányú gitárját, amelyen aztán autodidakta módon tanult meg játszani.

Zenész szeretett volna lenni, de akkoriban a zenét iskolákban illett megtanulni, és a végső cél is főként a frakkos/magasztos koncertpódium lehetett. Zenész szeretett volna lenni, mégsem volt kérdés, hogy a műszaki egyetemre vezet az útja; és tényleg: hová vezetne annak, aki mérnök nagypapája jóvoltából már hatéves korában elsőfokú egyenleteket old meg?

(És mi mégis púpot  hordunk...)

A Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karán töltött idő után rájött, hogy érdeklődését hosszú távon biztosan nem fogják lekötni az alak- és erőzáró tengelykötések típusai, miként az sem, hogyan változnak meg a járulékos normálfeszültségek a gátolt vetemedés hatására.

Jelentkezett a Magyar Postához távirat-kézbesítőnek. Biciklire pattant, két éven át hordta a táviratokat. És mert – akkoriban ritka madárként – valamennyi rábízott küldeményt eljuttatta a címzetthez (értsd: a kézbesítők korabeli szokásaival ellentétben még a lift nélküli házak legfelső emeletére is felkaptatott), minden jeles ünnepen kitüntették.

Mindeközben egy Országos Rendező Iroda által kiadott engedély birtokában rendszeresen zenélt. Klubokban gitározott, és két év után úgy gondolta, a táviratok kézbesítése által kínált szabadságfokot magasabb szintre emeli: szabadúszó, hivatásos zenész lesz. 1983-ban, az akkoriban működő zenekarával még a Ki Mit Tud? döntőjébe is bejutott, de onnan nem vezetett út sehová. Közben zenélt utcán, kisebb klubokban, 1984-ben részt vett a Fiatal Dalosok Találkozóján, ahol komoly feddést kapott, mert az általa írt dalban hangot adott annak, bosszantja, hogy 1984-ben Magyarország sportolói nem vettek részt a Los Angeles-i olimpián.

„Tanújelét adtuk újra, hogy milyen hűek vagyunk, / elveink és barátaink vannak, nem alkuszunk. / Púpot vettél a hátadra, hej, de ravasz gondolat, / kaptunk mi is egyet-egyet, és egységünk így megmaradt. / Görnyedten és púppal járni emelt fővel nem lehet, / és mi mégis púpot hordunk, hadd lássák az emberek, / hogy összetartunk jóban-rosszban, és egységünkben az erő, / félnek tőlünk, s jól tudják már: belénk kötni nem nyerő." A szöveget persze nem versként kell értelmezni, hanem dalszövegként, és zenével együtt kétségtelenül hatásos; mondom: 1984-et írunk... Fura mellékszál: a megrovást olyan zsűritagtól kapta, aki akkoriban mozgalmi dalokat énekelt fényes homlokkal, ma gospeleket...

(Hitoktató lett. Lehetett volna.)

Az 1980-as évek közepét írtuk, a hazai underground zenei világ áradt, kavargott és egyre karcosabb rendszerkritikát pöffentett ki magából. Németh Viktor útja mégsem ebbe a világba vezetett, de az egyre erősebben üzleti szellemű zeneiparba sem igyekezett. Maradt a daloknál, a versmegzenésítéseknél, noha azt ő is tudta, hogy ezekért nem fogják megszaggatni a ruhájukat a menedzserek. Neki Cseh Tamás tetszett és a hozzá hasonló gitáros krónikások.

1985-től utcazenészként is kipróbálta magát. Ránézett a való világra. A hasonszőrűekre. Arra az utcazenész-kollégára, aki egyetlen dalt darált egész nap. Azokra a zseniális utcazenészekre, akik egykor fényes lokálokban muzsikáltak. Azokra a gitárosokra, harmonikásokra, akik két szám között a rendőrök elől menekültek. Velük olykor neki is meggyűlt a baja. Az utcazenélés amúgy sem könnyű műfaj. A gitártokba hulló pénzzel honorált játéktudáson kívül van egy mennyiségi követelmény is. Hangmennyiségi. Ahol ugyanis sok a járókelő, ott nem lehet halkan játszani, ahol viszont lehetne igazán szépen, bensőségesen muzsikálni, ott meg azért van csend, mert arra nem sétál senki sem. És még nem beszéltünk szélről, hidegről.

Különféle muzsikus barátaival legtöbbet persze itthon játszott: Tihanyban az apátság mellett, Szentendrén vagy a Kálvin téri aluljáróban. Ott, ahol egyszer Bornai Tibor, a KFT billentyűse is pénzt dobott a gitártokba, és a Fregatt nevű, akkor nyitó Molnár utcai kocsma tulajdonosa is rájuk talált.

Németh Viktor lett tehát az első magyar kocsmazenész. Soha nem játszott vendéglátós zenét, ő csak vendéglátóhelyeken zenélt. Saját számításai szerint több mint 3500 alkalommal. Még Svájcban és Németországban is muzsikáltak az utcán. Kölnben nemcsak a pénz gyűlt a gitártokban, de este a környék utcazenészei is köréjük gyűltek, és hallgatták őket.

A klub- és az utcazenélés mellett tizenhét éven keresztül egy templomi zenekarban is muzsikált. Gyermekkora óta hívő ember, és mivel ezt jó néhány ismerőse tudta róla, gyakorta találta magát hitviták kellős közepén. Részben a viták kiegyenesítése, valamint saját intellektuális tartalékainak bővítése érdekében beiratkozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára. Hitoktató lett. Lehetett volna. De miként a mérnöki, úgy a hittudományi ismereteit sem használta pénzkeresésre, ezek, saját bevallása szerint csak saját észbeli és lelki gazdagodására szolgáltak.

(Fogoly lehetsz,  de rab nem.)

Hitet tehát nem oktat, csak gitárt. Amikor egy-egy tanítványa a kottát fürkészve már viszonylag magabiztosan játszik el egy darabot, akkor ő azt kéri: most akkor játszd el szépen. A tanítvány ilyenkor megriad, nem érti, hogy voltaképpen mit is kellene változtatnia a játékán. Nem érti a mit és nem érti a hogyant sem. Kicsit összezavarodik, mert ez a kérés egyszerre nevetségesen semmitmondónak és ijesztően túlzónak látszik. De végül eljátssza szépen, mert valahogy megérzi, hogy már nem csak koncentrálnia kell, sokkal inkább arra van szüksége, hogy átadja magát a zenének, mozgósítson magában titkos tudásokat, és ahogy Németh Viktor fogalmazni szokott: „Végül eljátssza szépen, mert gyönyörű hibákat tesz bele. Olyanokat, amilyenekre csak az ember képes."

Rajong a versekért. Azt mondja, a költészet – miként a mindennapok is – tele van ugyan közepesen pontos szavakkal, kifejezésekkel, de a sorok között ott vannak azok az érzések, puha információk is, amelyeket mindezek segítenek felidézni. Így a szavak durva eszközrendszerét sokkal finomabban tudja használni egy olyan ember, aki tud verset írni. És az is, aki szereti a költészetet. Ady, Radnóti költeményeit, mostanában erdélyi költők verseit dalosítja. Változatlanul játszik countryt, magyar népzenét és saját dalokat bőven. Klubokban, pubokban, Balatonon. A Kaláka Fesztiválon több éve fellép, utcán már nemigen. Nem is érti pontosan, mi a helyzet mostanában: lehet ott zenélni, nem lehet, nemigen lehet, lényegében nem lehet, de mégis. Vagy mégsem.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Gyakran idézi a költőt is: fogoly lehetsz, de rab nem. Nem engedi, hogy a létezés költségeinek, a minimális létbiztonság megteremtésének fogságán túl rabul ejtse bármi. Csakhogy ennek a végtelen szabadságnak ára is van. Azt szokta mondani, akkor tud új dalokat írni, akkor születnek új zenei gondolatai, ha a régi átadja/átadná ezeknek a helyét. De mert saját álomvilágába zárva él, az általa írt, játszott dalok csak szűken jutnak el a hallgatókhoz, kicsit belé szorulnak tehát. Így persze a visszajelzésből se jut túl sok, kritikából se. Zenét szerez, dalokat ad elő, ezekhez klipeket készít. Örül, ha örömöt szerez a hallgatóknak. Karrierjét nem egyengetik menedzserek, médiacézárok.

A maga útján halad. Mindig mindenhova biciklivel, hátán a gitárjával. Saját számításai szerint, ha a glóbuszt tekerné körbe, körülbelül a negyedik kört tenné meg. Egyébként a nagyvilág felé igyekszik, noha nem tudja pontosan, hogy hol van a bejárata. Szabad ember.