A legenda szerint Buenos Airesben egy európai tengerész, miután elitta összes pénzét, egy hangszert hagyott fizetségül a kocsmában valamikor a XX. század első éveiben, s ezzel beírta magát a latin amerikai zene történelmébe.
E furcsa jövevény, a bandoneón – a harmonikák családjába tartozó gombos hangszer – az akkoriban születő argentin tangó lelke lett, s a következő több mint egy évszázadban valamit magára adó zenekar nem létezhetett bandoneónosok nélkül. A tangó univerzumán kívüli világ talán egyedül Astor Piazzolla nevét ismeri igazán a bandoneónművészek közül, pedig a tangó aranykorában, az 1930–50-es években több száz világszínvonalú zenész játszott ezen a német eredetű hangszeren. Közülük néhányan még ma is élnek. Olyanok is, akik nem csak követték, hanem formálták, vagy átírták a tangózene történetét.
Egyikük bandoneónja azonban nem sóhajt többé. December 28-án, 87 évesen az argentin tangó legkiemelkedőbb veteránja ment Piazzolla, Gardel, Pugliese, Troilo és a többi nagyszerű zenész után. Leopoldo Federico a Buenos Aires-i Once negyedben született, tizenévesen már híres tangózenekarokban játszott, Juan Carlos Cobián, Alfredo Gobbi hívta a bandoneónosai közé, s később, saját zenekara megalakításáig többek között Mariano Mores, Carlos Di Sarli és Horacio Salgán együtteseiben szívta magába a tangót, ami az élete volt.
A mai napig az övé volt a legrégebb óta fennálló orquesta típica, azaz tipikus, tradicionális felállású tangózenekar, melyet 1958-ben alapított. Koncertjein keresztül az új generáció első kézből kaphatta meg a tangó fénykorának titkait. Julio Sosa énekessel legendás párost alkottak. Nemcsak generációkat kötött össze hosszú zenei munkásságával, előadóművészként, zeneszerzőként és zenekarvezetőként, zenéjében híd volt a tradíció és a modern hangzások között, játszott táncosoknak és koncertközönségnek.
