galéria megtekintése

Gyászolnak a tangózenészek

Leopoldo Federico (1927–2014)

0 komment

Vörös Eszter
NOL

A legenda szerint Buenos Airesben egy európai tengerész, miután elitta összes pénzét, egy hangszert hagyott fizetségül a kocsmában valamikor a XX. század első éveiben, s ezzel beírta magát a latin amerikai zene történelmébe.

E furcsa jövevény, a bandoneón – a harmonikák családjába tartozó gombos hangszer – az akkoriban születő argentin tangó lelke lett, s a következő több mint egy évszázadban valamit magára adó zenekar nem létezhetett bandoneónosok nélkül. A tangó univerzumán kívüli világ talán egyedül Astor Piazzolla nevét ismeri igazán a bandoneónművészek közül, pedig a tangó aranykorában, az 1930–50-es években több száz világszínvonalú zenész játszott ezen a német eredetű hangszeren. Közülük néhányan még ma is élnek. Olyanok is, akik nem csak követték, hanem formálták, vagy átírták a tangózene történetét.

Egyikük bandoneónja azonban nem sóhajt többé. December 28-án, 87 évesen az argentin tangó legkiemelkedőbb veteránja ment Piazzolla, Gardel, Pugliese, Troilo és a többi nagyszerű zenész után. Leopoldo Federico a Buenos Aires-i Once negyedben született, tizenévesen már híres tangózenekarokban játszott, Juan Carlos Cobián, Alfredo Gobbi hívta a bandoneónosai közé, s később, saját zenekara megalakításáig többek között Mariano Mores, Carlos Di Sarli és Horacio Salgán együtteseiben szívta magába a tangót, ami az élete volt.

A mai napig az övé volt a legrégebb óta fennálló orquesta típica, azaz tipikus, tradicionális felállású tangózenekar, melyet 1958-ben alapított. Koncertjein keresztül az új generáció első kézből kaphatta meg a tangó fénykorának titkait. Julio Sosa énekessel legendás párost alkottak. Nemcsak generációkat kötött össze hosszú zenei munkásságával, előadóművészként, zeneszerzőként és zenekarvezetőként, zenéjében híd volt a tradíció és a modern hangzások között, játszott táncosoknak és koncertközönségnek.

 

2010-ben, a tangó egyik szentélyében, a Torquato Tassóban már görnyedten, nehézkesen ment fel a színpadra, hogy zenekarával az éves tangózenei fesztiválon játsszon. Amint ölébe vette a hangszert, tekintete csillogott, mozgása olyan volt, mint tíz évvel azelőtt. Ahogy a zenészeire nézett, ahogy az ujjaival és az arcával másfél órán át mesélt a tangóról, egy szerény, nagyszerű ember benyomását keltette.

A koncert után autogramot kértem tőle. Kérdezte, honnan jöttem, felcsillant a szeme: magyar vagy? Az egyik hegedűsöm is egy magyar lány! Azzal odahívta Dankó Brigittát, aki akkor már évek óta nála zenélt. Másnap a Tangó Napja volt, koncertre készültek. Az egyik bandoneónos megbetegedett. A maestro megkérte Brigit, tudja meg, milyen a magyar bandoneónos lány, hátha be tud ugrani helyette. Nem ugrottam be, a koncertet pedig elmosta a trópusi eső.

Isten önnel, maestro Leopoldo Federico, a világ bandoneónosai kezében most érte sóhajt a hangszer.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.