Az írás a Népszabadság
2014. 12. 29. számában
jelent meg.
Nyereménycunami. Jogalkotási cunami. Cégtörlési cunami…
Tíz éve azt se tudtuk, hogy létezik ez a szó. Azóta meg addig koptattuk, hogy már üresen kong. Ideje felidézni az eredeti jelentését, ha már itt ez a kerek évforduló. Kerek szám, mint a 300 000 áldozaté.
2004. december 26.: Otthon ülök a karácsonyi vacsora után, a CNN katasztrófamaratonja előtt. Felfogni sincs időm, mi történt, amikor hív a főnök: – Mit tervezel szilveszterre? – Elhúzni minél messzebbre – felelem. – Srí Lanka megfelel?
Még érzem a pulcsimon a töltött káposzta illatát, de már úton vagyok Ferihegyre. A taxiban kezdek majrézni. És ha kitör egy járvány? Vagy zavargás? Anyám tutira ki fog nyírni.
Önző gondolataimat az események gyorsan elsodorják: 16 órával később az Ökumenikus Segélyszervezet csapatával állunk Colombo repterén. Megüt a pára meg a negyven fok, de még nem üt be az adrenalin. Annyit tudok, hogy egy hatalmas segélyprogramot kell leszervezni több településen, vizet, gyógyszerszállítmányokat eljuttatni A-ból B-be, majd felkeresni a többi magyar segélyprojektet.
A szállásunk a parttól pár száz méterre van (Colombo: egy-két méteres hullámok), az első élmény itt ér: visszafelé folynak a csatornák. Eszembe jut, hogy a cunami visszaszippantotta a vizet a partról, mielőtt lecsapott. A part közelében bambuszcövekeken ülve pecáznak. Pont, mint a legelső áldozatok.
Utunk egy (utóbb történelminek bizonyuló) felismeréssel kezdődik. Kiderül, nem mehetünk északra, tamil területre segélyezni, mert kimosta a víz az aknamezőket. (Nem sokkal később a segélyek visszatartása ürügyén robban ki a polgárháború.) Ezért inkább délre utazunk. Egyetlen főút vezet arra a part mentén, jó, ha 200 kilométert megteszünk egy nap alatt. Innentől csak egy-egy képkocka éles az elmosódó horrorfilmből.
Állunk egy parti étterem romjain Wellawattában (három-négy méteres hullámok) székmaradványok, fél pár cipők és egy felborult játék póni társaságában. Sokkoltan nézzük a tengert, mígnem a helybéliek elrángatnak, mondván, megint cunamiriadó van. Na,még egy utórengés hiányozna.
Az út maga a pokol. Kicsavart sínpár veszik bele egy újonnan keletkezett tóba, egy komplett vonat elnyelve. Harmonikává gyűrött autók pihennek a fák tetejére csavarodva. Galle (hatméteres hullámok): zokogó túlélők mindenütt. Szeméthegyeken portyázó kutyafalkák. Kilógó kéz egy sitthalomban. Majdnem ráléptem.
Tangalle, déli part (nyolcméteres hullámok). Mosolygó ember guggol háza romjain: „Ez a karma.” Egy heroinista a cunamit kihasználva próbál pénzt kunyerálni. Úszógumiárus áll a parton. Na meg az a „szilveszter” a szállodában. Öregedtünk vagy egy évet.
Pont egy év múlva ismét kimentünk öregedni, akkor a baptisták segélyprogramjainak helyszíneire. De ez egy másik film, és inkább akció, mint horror. A polgárháborúról szól, golyó lyuggatta homokzsákokkal, csőre töltött Kalasnyikovokkal, igazoltatásokkal, öngyilkos merénylőkkel, amerikai hadihajó legénységét izgatottan váró ukrán kurvákkal a hotelben.
Nekem mindezt együtt jelenti a cunami, és nem fog elkopni.
