A komplett vízilabda-válogatott is itt vonult velük, Radák kedvencei. Reggel úgy sajgott Czikora Norbert, a center arca, minthogyha a foga fájna vagy behúztak volna egy irtózatos nagyot a jobb szeme alá. Rájött, hogy arcüreggyulladása van, így hát eldugulva gennyel a kedélye is.
Egy pirospozsgás képű férfi uszodából tartott hazafelé.
Bár lojális volt a jelenlegi berendezkedéshez, nem tervezte a részvételt az elnök gyászmenetében, őszintén szólva nem is emlékezett, hogy ma és hogy itt...
De ha már így alakult, és keresztezte útját a menet, maradt (hátrahúzódva, hogy tisztelőitől nyugta legyen). Festő volt, nagyon menő, Buránynak hívták, és sokan utálták a sikeréért, pedig nem volt egészen érdemtelen; és sokat is adott el mostanában, bár a darabszám nem minősít. Épp ma szabadnappal jutalmazta magát. A marhanyelvre gondolt, ami otthon várja a hűtőben.
Közvetlenül mellette ott állt egy alak. Az ilyenekről szokott fantomképet közölni a kerületi újság. El is nevezte magában Signor Lombrosónak. Konformizált hippinek tűnt, aki pufidzsekijéhez zsíros karimájú cowboykalapot társít, és a nyakán túl színes sálat visel. Radikális eklektika, gondolta a festő.
Pár méterre tőlük megállt egy feltűnően szép, de nem kihívó, késő harmincas nő is, kifestve.
„Kezét csókolom”– mondta neki automatikusan a festő. „Jó napot”– viszonozta kurtán és bágyadtan a nő. Borús arcát látva a festő először nem mert közelíteni hozzá.
Ismeri, de honnan? Valaha a vásárlója volt? Most jött rá, hogy a karácsonyi fogadásról, amit a köztársasági elnök adott a rezidencián (nem az az elnök, aki itt fekszik holtan). A férje ismert ember, mindjárt eszébe jut, ki is az.
Alma pedig arra gondolt, hogy egy konzervatív parlamenti képviselő ügyfelével fog találkozni este, akit jogtalanul fölvett utazási költségtérítés miatt támadtak (tegyük hozzá, többé-kevésbé jogosan. Nem zörög a haraszt, ugye, olvasóm?). A festő nagyot nyelt, odalépett hozzá, s a fülébe súgta:
„Kezét csókolom, bemutatkoznia nem kell, már megtörtént. Egyszer már találkoztunk. Ha nem emlékszik, sebaj. Tudja, az év végi estélyen a köztársasági elnök úrnál...” „Ó, igen, emlékszem, hogyne”, hadarta zavartan Alma. „Radák is ott volt.” „Természetesen.”
Egymás mellé sodródtak ők hárman, egymáshoz préselte őket a tömeg. Közben a kopottas ember is megismerte a nőt. Utálta látni régi életének hősnőit és hőseit, ezúttal nem lehetett fölszívódni, ezért előreintett neki:
„Szia, Alma.”
„Á, szia... Hogy vagy?”
Ez a furcsa, extravagáns fickó... tényleg, de hogy is hívják?
Nem lépett két lépésnél közelebb hozzá, nem is puszilta meg, Isten ments, indokolatlan is lett volna, sosem voltak barátok.
„Jól” – hazudta a kalapos.
„Jó régen hallottam rólad. Utoljára azt, hogy rajta ültél az egyik fogason, ami karambolozott a hegyen. És meghaltál.”
„Igen. Mint láthatod... Sőt, öngyilkos lettem és halálra ittam magam.” „Na, ennek örülök. És mondd, írsz még?”
„A legjobbkor kérdezed. Hát, sokáig tényleg nem írtam egy betűt sem. De képzeld, úgy néz ki, megint írni fogok. Fölkértek több helyről.” „Még mindig opera?”
„És minden más. Indítok egy zenei blogot.”
Alma habozott, hogy rágyújtson-e, kezében fél doboz Eve-vel.
„De ugye nem vagy nagyon egyedül?”
„Dehogy.”
A kalapos arra gondolt: jó, hogy nem lettem a haverjuk. Elnézte Almát.
Ezért a nőért teszi kockára az életét annyi férfi, és bukják el majdnem mindenüket. Hogy megkeményedett az arca! Erősen festi magát, de így is látszik, milyen karikás a szeme. Alma észrevette, hogy háta mögött megáll és átkarolja a férje, a második férje. Dolina Iván, magas nyakú dzsekiben. Szemén az örök pilótaszemüveg. Szegény, nem bírja a nagyon fehéret.Mostanában jó vele. És már csak ő van! Istenkém, ígérem, ígérem, ígérem...
Mátrai Ágoston elkésett. Most haladt el a Makk Hetes étterem előtt. Rögtön látta, hogy ott posztol a tömeg háta mögött Burány. Amióta Radák udvari portréfestője lett, akkorára puffadt a feje, mint egy lamantiné; leghátul, laza megfigyelő pózban állt, nyilván témát keresve. Burányt, aki réges-régen elszerette tőle Blankát – rokonát és egyik nagy szerelmét –, már nem utálta. Nem is bánta, hogy így történt. Azt se, hogy Blanka ma nincs itt. Direkte szúrós szemmel figyelte Burányt, de nem érzett semmit, és még annyit sem bökött oda neki: „Majd a halálod után nézem meg újra a műtermedet. Garantáltan más lesz a munkáid bukéja. Talán tetszeni fognak. A halál segít rajtad, mint Radákon is.”
„Úgy érzi a nemzet, hogy fájdalma, a fojtogató gyász leteríti? Megfullad tőle? A gyomrára megy dédelgetett veszteségkultusza? Emelkedjen rajta fölül, tegye túl rajta magát Magyarország, különben Mohács legyűri végleg”, írta a notebookjába Kőnig a Margaréta játszótér lépcsőjén (radikalizálódott a szemlélete mostanában).
Farkasréten – a közelmúltban elhunytakat kivéve – ott voltak az összes előző elnökök a ravatalnál. Meg a fél országgyűlés s az ország egyéb nagyjai. Mátrainak nem volt kedve számlálgatni őket. Pillantás körbe. Itt van egy vonalban Áder, Orbán... Bajnai.
Az államfő, Székely Ákos állt a koporsó elé, és így kezdte beszédét: „Radák Zoltán látott egy országot megdermedni a szakadék szélén. Ő volt az a történelmi súlyú vezető, aki a magyarság egységére helyezte a hangsúlyt. Az őt elpusztító erő az emberiesség, Európa, világunk ellen is éppúgy fordult... – Aztán így folytatta: – Isten hagy hibázni, összetörni saját kincseinket. Elveszíteni, kiengedni kezünkből szinte minden tárgyat, sőt személyt. És csak a halál, a végleges veszteség fekete katarzisa késztet némi megbocsátásra – mert létezik ilyesmi is.”
„Ez bekattant? – kérdezte Dalma. – Mire gondolhat?”
„Mire gondolhat a beszédírója?”, súgta neki a kezét széttárva Binder.
Székely a keresztény polgári középpárt színeiben indult, ő volt a szocdem Radák első számú szövetségese. Közmondásos nyugalommal látta el a dolgát, igaz, az aktív politikában ritkán kezdeményezett.
A hangszórókban Bach muzsikájának helyére egyszer csak beúszott a Portisheadtől az Undenied.
Zavartan néztek össze a gyászpolgárok.
„Nem tudni, ki hackelte meg a hangszórókat.”
