– Nos, mi szeretnénk bekapcsolódni a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe! Szerintem, ha feltámadna Kodály és Bartók, és meghallgatnák ezt a lemezt, akkor rögtön a Petőfi Rádió zenei szerkesztőjéhez sietnének, és azt mondanák, hogy ez magyar zene, ez eredeti zene, ez érdekes zene, ez – ha úgy tetszik – népzene. Persze elég szűk pályán mozog manapság az információáradat, dacára az internetes és egyéb felületek megjelenésének, a média sokkal zártabb, sokkal üzletorientáltabb lett. Ami szélesebb rétegekhez is eljut, az csupán a kínálat egy nagyon apró szelete. A mai magyar zenei palettán a hozzánk hasonló produkciókból jóformán egy se maradt, ezért is próbálkozunk azzal, hogy a játékos hiba fogalmát bevigyük a különböző értékrendekbe. Csak remélhetjük, hogy az olyan sok embert elérő, tudatot, véleményt, kultúrát és identitást meghatározó monopóliumok, mint amilyen a Petőfi Rádió is, a közszolgálatiság jegyében teret adnak azoknak a zenekaroknak, amelyeket nem csak az amerikai típusú felszínes szórakoztatás, hanem a szociálisan érzékeny dalszerzés is motivál.
– Miben más ez az album, mint az eddigiek?
– A dobosunk, Jeli Gergely szerzett valahonnan egy régi, kiszuperált elektromos dobot, amivel addig-addig kísérleteztünk, míg végül létrejött egy analóg, de mégis a korai, 90-es évekbeli techno világára emlékeztető hangzás. Megint egy új világ keletkezett, amivel a koncerten – immár szokás szerint – ismét kénytelenek leszünk megdöbbenteni a közönségünket.
– Az előzőekből kezd összeállni, miért használta a mostani találkozást egyeztető e-mailben a „szociális techno” jelzőt az új lemezre. De azért örülnék, ha kifejtené bővebben is.
– Maga a szociális szó mindig is nagyon közel állt hozzám, egyetemi tanulmányaim során a szociológia volt az egyik kedvenc tantárgyam. Úgy gondolom, hogy a zene a közösségi interakció, a közösségi élmény egyik fontos eszköze. A lemez készítése során minél bátrabbak, minél vulgárisabbak lettünk, annál megdöbbentőbb dolgokra jutottunk, és így lett a végeredmény kvázi popzene, kvázi elektronikus zene, miközben egyik sem. A legnagyobb érdem Tövisházi Ambrusé (a zenekar billentyűse – a Szerk.), aki produceri, zeneszerzői hozzáállással megfejtette az élő zenélés során készült felvételeket és hallgatható formába öntötte őket.
– Közel harmincéves fennállása során rengeteget változott a zenekar, mind hangzásban, mind felállásban. Van valami, ami mégis állandó?
 |
| Fotó: Benke Hunor |
– Folyamatosan az újat keressük, az „itt és most”-ból táplálkozunk és arra adunk válaszokat. A dalaink közös szabad zenélésből, improvizációból születnek, és a koncerteken is sok a rögtönzés, a pillanatnyi kölcsönhatás, a játék. A minket körbeölelő valósággal foglalkozunk, azt boncolgatjuk és szabjuk át, miközben jó adag felszabadító őrülettel is átitatjuk, hogy elviselhetővé tegyük. A Tudósok zenekar a kezdetektől egyfajta kegyetlen, de ugyanakkor feloldozó őszinteséget képvisel, ami nem feltétlenül jellemző a mai könnyűzenei szakmára. Abban ugyanis rengeteg a megfelelni akarás. Mi azért variálunk zenei és egyéb elemekkel, hogy az ösztönös, zsigeri költészetből hozzunk létre egy aktuális operát. Jól érezzük magunkat a művészet alkotói szabadságában lubickolva, mert a művészet ösztönös, ősi katartikus tulajdonságai felszabadítanak.
– A már említett „játékos hiba”, úgy látom, jellemző az egész drMáriás univerzumra, beszéljünk akár írásról, képzőművészetről, vagy zenéről. Mi készteti arra, hogy ilyen sok műfajban fejezze ki magát?
– Minden ember alapvető vágya és szükséglete, hogy kommunikáljon. Ha valaki ráadásul alkotó ember, akkor még inkább megpróbálja a saját véleményét megjeleníteni. Különösképp, ha az nem egyezik a fősodorral, ha nem tetszik neki az emberekre tukmált hülyeség. Valljuk be: viszonylag ritkán beszélünk arról, hogy vannak különböző pénzügyi, társadalmi, politikai hatalmak, amelyek nem abban érdekeltek, hogy az emberek kreatívak és értelmesek legyenek, netán még gondolkodjanak is. Nem! Ezek abban érdekeltek, hogy mi minél hülyébbek legyünk és minél egyszerűbben szavazzunk. Én azon vagyok, hogy ez az elképzelés ne érvényesüljön. Gondolkozzunk sokféleképpen, játsszunk, próbáljuk ki magunkat, teremtsünk és mondjuk el a véleményünket mindenről! Gyalázzuk meg, amit elénk raknak! Átvitt értelemben, persze, amely aztán az újraértelmezés csodájával jár együtt. Elengedhetetlen, hogy a lelki és gondolati gazdagságunkat ápoljuk és fejlesszük.
– Nyár elején Nagy Kriszta Tereskova Orbán-portrékat felvonultató kiállításának kapcsán megfogalmazott karakán – és nem feltétlenül pozitív – véleménye keltette fel a média érdeklődését. Mi volt a fő konfliktus-forrás, és sikerült-e ezt tisztázni azóta?
– Tereskova értelmezése kizárólag a megfelelésről és a közízlés kiszolgálásáról szólt – ez részint politikai, részint pedig üzleti megfontolás lehetett, hiszen a képeit bóvliárban árusították. Évek óta festek Orbán-portrékat is, de a játékos, félreérthető, kritikus hangvétel általi újragondolás kelet-európai szellemiségéből táplálkozva. Tereskováék nagyon ügyesen etették be a médiát, amihez őszintén gratulálok. Konfliktusunk ilyen értelemben nem volt, de valóban meglepett, hogy ezeket a teljesen veszélytelen, hízelgően dekoratív képeket sikerült úgy beharangozni, mint botrányosan erős társadalomkritikát – hogy egyáltalán nem az, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még Lévai Anikó is vásárolt belőlük. Elgondolkodtat, hogy milyen színvonalú és szakértelmű az a média, amelynek fogalma sincs, vagy legkevésbé sem érdekli, hogy mivel áll szemben, miről mit ír. Tök mindegy, csak teljen meg valamivel az oldal?!
– Jelenleg a Ludwig Múzeum október 17-én nyílt „Anarchia. Utópia. Forradalom.” című kiállításán látható 20 festménye – ráadásul nem is akármilyen környezetben: olyan világhírű kortárs alkotókkal került egy térbe, mint Martin Kippenberger vagy Jonathan Meese. Miről szól pontosan ez a tárlat, és milyen szempontok alapján válogatta a képeit?
– A kiállítás az elmúlt 25 év közép-európai változásairól, a rendszerváltásról, a berlini fal leomlásáról, forradalmakról, a délszláv háborúról és ezek művészeti értelmezéseiről szól. Az én életemet akarva-akaratlanul is befolyásolták ezek a történelmi események. A kiállított festményeim között vannak jóval korábbi, még az első alkotói időszakomban készült alkotások is – ezek érdekessége, hogy egyrészt Pesten még nem voltak láthatók, másrészt pedig ezeket még Újvidéken készítettem. A képek többsége tehát azzal foglalkozik, hogy mennyit harcolunk a saját történetiségünk megteremtésével, miközben képtelenek vagyunk alapvető kompromisszumokat kötni. A nyugat gyártja a saját kánonját, amit mi jobb híján elfogadunk, anélkül, hogy észrevennénk a lemaradást. A „Lenin Matisse kertjében”, a „Szabadság-szobor Moszkvába költözött”, a „Sztálin Jackson Pollock műtermében” című festmények vagy a Wall Street Journalban is bemutatott Matolcsy-sorozat képei mind a mi valóságunk egyfajta átértelmezését kívánják megteremteni: a nyugatról betörő hatások a helyi történelemmel, a helyi horrorral és vágyakkal keveredve alakulnak át.
