„Több fideszes barátom megszakította velem a kapcsolatot”

Az értékrendemben ma is ez a legfontosabb, s nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog: az úgynevezett népi világ ethosza. Amikor nemrég elhunyt Csoóri Sándor, az egyik nekrológban azt olvastam, hogy az ő népe már régen eltűnt. Ez nem igaz: bár a népi írók által idealizált paraszti kultúra valóban eltűnt rég, azok, akik továbbörökítik ennek az erkölcsét, gondolkodási, viselkedési normáit, szerencsére nem. A szerző pátoszával fogalmazva, a nép nem tűnik el. Én is ehhez a néphez tartozom – és ez teljesen független attól, hogy egyébként mivel foglalkozom.

– S ön mi akart lenni gyerekkorában?

– Csillagász.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

– Ez több volt gyerekes fellángolásnál?

– Hogyne. A hetvenes években még Kulin Györggyel, a szakma nagy öregjével is leveleztem távcsőépítésről. A csillagászat miatt egy budapesti elitgimnázium,­ az Apáczai természettudományos tagozatára felvételiztem, de nem vettek fel, mert oroszból gyenge voltam, felvettek viszont az egri Dobó gimnáziumba erdésznek, amin teljesen elhűltem, mert oda nem is jelentkeztem, ráadásul nem is érdekelt az erdészet. A rettenetes elkeseredésemet látva édesanyám kijárta, hogy felvegyenek a hevesi gimnáziumba, amely egyébként ma már nem létezik, összevonták egy középiskolával. Az életem egyébként tele van ilyen, ma már nem létező, megszűnt, átnevezett, elköltöztetett intézményekkel.

– Közben kiszeretett a csillagászatból?

– Nem, abból nem lehet kiszeretni, inkább más dolgok is kezdtek érdekelni. A gimiben egyre jobban izgatott az irodalom és a színpad. Az egri Gárdonyi Géza Színházban a nyolcvanas években Szikora János indított egy stúdiót, aminek a tagja voltam, Hevesen saját színjátszókört vezettem, sőt, egyfajta színházat is összehoztam a helyi művelődési házban – Vallai Péter például ott adta elő 1986-ban Esterházy Pétertől a Spionjátékot. Máig nem értem, hogy ezt hogyan engedték.

Úgy éreztem, a színházstúdióból a színművészeti főiskolára vezet az utam rendező szakra, sikerült is a harmadik rostáig eljutnom. A felvételiztetők határozottan rokonszenveztek velem, amit utólag annak tulajdonítok, hogy a hevesi gimnázium bio­lógiatanára, egyben KISZ–MSZMP-összekötője azt írta a jelentkezési lapomra: „felvétele politikai okok miatt nem javasolt”. Holott nem csináltam semmi olyasmit, ami egy ilyen bejegyzést indokolt volna, leszámítva, hogy az egri színházban Szikora János körül mozogtam, aki mellett néha olyan figurák tűntek fel, mint Fodor Tamás vagy Rajk László, a demokratikus ellenzék alakjai. Őket figyelte a III-as ügyosztály, nem engem, akit persze be sem vontak a beszélgetéseikbe. Az ő ellenzékiségük dicsfényéből teljesen érdemtelenül rám is sugárzott valami, a KISZ–MSZMP-összekötő megjegyzése legalábbis erre utalt.

– Ha az ügynökök ennyire aktívak voltak, remélem, legalább a Szikora által Egerben rendezett Csongor és Tündét is megnézték. Nagy előadás volt, látta?

– Persze, statisztáltam is benne.

– Akkor láttam önt színpadon?

– Az előadásban fekete csuklyába bújtatott emberek mozgatták a Halált megjelenítő csontvázat – az egyik mozgató néhány alkalommal én voltam. Visszatérve a felvételire, az idézett bejegyzés egyetlen intézményben sem lett volna jó ajánlólevél, kivéve a színművészetit, ahol azt tapasztaltam, hogy előnyt biztosít a számomra. Úgy gondolom, hogy a felvételiztető Osztovits Levente és Vámos László ezért szimpatizált velem, ezért engedtek a harmadik rostáig, amelyen aztán kiejtettek. Jogosan.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

– Volt B terv?

– Nem.

– Hogy kötött ki Debrecenben?

– Érettségi után rendezőasszisztens lettem a kecskeméti színházban, de egy barátom Debrecenbe hívott azzal, hogy közösen csináljunk ott egy rockoperát. Ezért költöztem oda. Hogy el tudjam tartani magam, elhelyezkedtem könyvtárosként az Ybl Miklós Főiskolán, majd 1989-ben, huszonegy évesen jelentkeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakára, és fel is vettek. Két év múlva megjelent az egyetemen két filozófus, Vajda Mihály és Steiger Kornél, s előadást tartottak arról, hogy létrehozzák a filozófia tanszéket.

Azonnal elcsábultam, a lehető leghamarabb felvettem a filozófia szakot. Izgalmas időszak volt ez számomra azért is, mert az egyetemen Borbély Szilárd által elkezdett, Határ című lapnak lettem a főszerkesztője. Ez a lap kis egyetemi újságból országos terjesztésű, kéthavi folyóirattá vált, s egészen kiváló szerzőgárdát mutatott fel. Szinte minden számban publikált a már említett Szilárd, hasonlóképpen Tar Sándor, akinek a Minden messze van című kisregényét is kiadtuk, közöltünk Tandorit, Petrit, Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait. Ez sok mindenkinek szimpatikus volt, de nem mindenkinek. Végül eljutottunk oda, hogy a lap nem kapott egy fillér támogatást sem és megszűnt.

– Irodalmár akart lenni?

– Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az irodalomtörténet érdekel-e jobban, vagy a filozófia, azon belül pedig a művészetelmélet. Miután az országos tudományos diákköri verseny magyar irodalom szekciójában kiemelt első díjat nyertem, több irodalom tanszékre is hívtak. A debrecenire viszont nem, annak ellenére, hogy megkaptam a legjobb magyar szakos hallgatónak járó Juhász Géza-díjat. De én Debrecenben akartam maradni.

– Miért?

– Mert közben egy Kant-szemináriumon megismerkedtem egy filozófia–esztétika szakos lánnyal, Széplaky Gerdával, összeházasodtunk, nemsokára megszületett Levente, három fiunk közül a legnagyobb, s kezdtünk berendezkedni Debrecenben. Katolikus vagyok, de az a nyakas kálvinista szellemiség, az a paraszt-polgári ethosz, ami Debrecen karakterét meghatározza, számomra mindig is rokonszenves volt. Így a debreceni egyetem filozófiadoktori iskolájába mentem. Közben többedmagammal csináltunk egy Latin Betűk nevű filozófiai könyvkiadót, évente kiadtunk három-négy kötetet, de a pályázati források elapadásával a kiadó is megszűnt. 1999-ben megalapítottuk a Vulgo című bölcseleti folyóiratot, amely sokkal magazinosabb, olvashatóbb volt egy szaktudományos szöveggyűjteménynél, majd létrehoztunk egy akadémiai kutatócsoportot a vulgarizálódás esztétikai, poétikai, retorikai jellemzőinek vizsgálatára.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

– Hogyan kaptak rá pénzt?

– Némi szerencsével. Beadtunk egy pályázatot az Akadémia illetékes testületéhez, de az utolsó pillanatban véletlenül megtudtam: nem érkezett meg. Erre felhívtam Heller Ágnest, aki tagja volt a bizottságnak, elmondtam, milyen furcsaság történt velünk, s el is küldtem neki az anyagot. Heller felállt a bizottsági ülésen, elmondta, hogy egy pályázat nem jutott el a döntéshozókhoz, úgyhogy ő most felolvasná. És felolvasta. S mivel tényleg jó pályázatot adtunk be, nyertünk. Szerencsések voltunk, mert rendkívül izgalmas projekteken dolgozhattunk. Talán a legizgalmasabb az Európai szellem és a totalitarizmus című volt, amelyből számos könyv született, s amely aztán Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos gyalázatos hecckampánya nyomán híresült el.

– A következő fordulat az volt a pályáján, amikor Debrecen pályázott az Európa kulturális fővárosa címre, és ön lett a pályázati program felelőse. Ez hogyan történt?

– Olvastam a pályázati kiírást, s megkerestem a debreceni polgármestert, hogy a város ebben vegyen részt. Erre azt mondta, jó, csináljam, hátha lesz belőle valami.

– Felhívta Kósa Lajost ismeretlenül?!

– Nem sokkal korábban ismerkedtem meg vele.

– Hogyan?

– Rendhagyó módon. A Hajdú-bihari Naplóban megírtam, hogy az új főtér átadását szerintem ízléstelen volt Lagzi Lajcsi-koncerttel ünnepelni a Kossuth téren, a Nagytemplom előtt. Nagyon erősen fogalmaztam, olyannyira, hogy az írás miatt több fideszes barátom megszakította velem a kapcsolatot. Egy este viszont felhívott telefonon Kósa, s azt mondta: lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a Lagzi Lajcsi-koncert a Nagytemplom előtt. Nekem imponált, hogy egy politikus képes újragondolni és korrigálni az álláspontját. Kósát azóta is rendkívül nagyra tartom. Egyrészt a polgármesteri teljesítménye miatt, ami Debrecen történetében egyedülálló, másrészt az elvszerűsége miatt, harmadrészt azért, mert tisztességes ember, ami nem mondható el minden politikusról.

– Az a pletyka járta, hogy azért lett ön a program felelőse, mert ön volt Kósa beszédírója.

– Úgy vélem, tipikus, a médiában gyakran hangoztatott balliberális tévképzet, hogy a „másik” oldalon csakis politikai befolyás révén lehet sikert elérni, tehetség, tudás alapján nem. Soha nem dörgölőztem a politikához. Nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt, de kissé rosszul viselem a „politikai kedvezményezett” bélyegét, mert büszke vagyok rá, hogy amit elértem, azt a saját tehetségemből értem el, nem mások kegyéből. Soha nem kértem Kósától állást, üzletet, pénzt. Mástól se.

– A projekt csúcsteljesítménye a Modem galéria volt, habár azt lehetett hallani, az épületet nem is kulturális célra szánták.

– A Modem képzőművészeti kiállítóhelynek épült tíz évvel ezelőtt. A kulturális főváros pályázati anyagában én írtam a koncepcióját, de akkoriban fel sem merült bennem, hogy ezt majd nekem kell megvalósítanom. Az átadása előtt Antal Péter debreceni műgyűjtő, az Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa javasolta, hogy legyek én az intézmény vezetője.

– Önnek?

– Nem, hanem a polgármesternek egy épületbejáráson, ahol én is jelen voltam. S erre Kósa váratlanul azt mondta, hogy igen, ez jó lenne. Éppen akkor járt le a második ciklusom az MTA-nál, ahol állásban voltam. Belevágtam, mert hittem benne, hogy meg tudom csinálni. Az elején az volt a legfontosabb kihívás, hogy miként lehet a Modemet országos és nemzetközi viszonylatban pozícionálni. Ezt a célt szolgálta például a Leonardo-kiállítás, amelyet a firenzei Uffizi Képtárral és a Japán Nemzeti Múzeummal közösen valósítottunk meg. Ezeknek az intézményeknek a vezetői korábban Debrecennek a nevét sem ismerték. Sikeres volt a kiállítás abból a szempontból is, hogy százezres látogatószámot produkáltunk és – ami kilenc évvel ezelőtt nem volt elhanyagolható – 300 millió forintnál is nagyobb jegyárbevételt. Néhány kisebb tárlatot korábban is rendeztem – pél­dául a japán építésznek, Yoshio Taniguchinak vagy egy Nyolcak-kiállítást a Medgyessy Múzeumban –, a Modemben viszont lehetőségem nyílt arra, hogy kurátorként is rendszeresen dolgozzak. Egyre inkább az úgynevezett tematikus kiállítások kezdtek érdekelni. Ilyen volt például a Messiások, a Kis magyar pornográfia vagy a Hét toronyba zárva című kiállítás, amely azt mutatta be, hogy miképpen jelenik meg a melankólia témája a modern magyar művészetben.

– Pedig nem művészettörténész.

– Nem, bár érdekel a művészettörténet, és tanítottam is néhány évig a nagyváradi egyetemen. Esztéta vagyok, ezért is rendezek kurátorként ilyen kiállításokat.

– A Modemből a Műcsarnok élére került 2011-ben, s a pletyka megint az volt: a Műcsarnokba politikai kapcsolatai révén nevezték ki.

– Arról Szőcs Géza akkori kulturális államtitkárt lenne érdemes megkérdezni, hogy miért nevezett ki – én biztos vagyok benne, hogy szakmai okokból. Nem is ezért támadtak elsősorban, hanem mert nem volt pályázat. Az államtitkár egy személyben döntött egy eredménytelennek nyilvánított pályázat után, természetesen jogszerűen – ez számos nyugati országban is hasonlóképpen zajlik. Nem vagyok pályázatellenes, de az olyan, minden eddigi kormány alatt előforduló eseteket, amikor előre eldöntik, ki lesz a győztes, s a pályázat csak színjáték, visszatetszőnek találom. Nem a forma a lényeges, hanem hogy a társadalom számára transzparens módon szülessenek meg az ilyen döntések.

– De hamarosan távozott. Miért?

– Miután kineveztek, szerveztem egy konferenciát,­ ahol elmondtam, mit tervezek a következő öt évben. Jól indult. Rendeztem egy nagy Bizottság-kiállítást, egy tárlatot Mi a magyar? Kortárs válaszok címmel a nemzeti önazonosságról. Másik Magyarország címmel egy Bukta-kiállítást. De volt Abramovic-kiállítás, bemutattunk egy projektet a Peter Fischli–David Weiss párostól, nagyszabású tárlatot rendeztünk az új kolozsvári képzőművészetnek, az Ernst Múzeum­ban Aj Vej Vejt állítottunk ki, s persze volt még sok minden más is. De egy évvel később kiderült, hogy nem tudom megvalósítani a további programomat, ezért természetesen lemondtam.

A konkrét kiváltó ok az volt, hogy terveztem egy nagy Makovecz-kiállítást, amely az építész életművét nemzetközi perspektívában mutatta volna fel. Szerettem volna elvinni ezt a tárlatot Nyugat-Európába és Japánba. Mivel nem volt hozzá elég pénzünk, megkerestem a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökét, hogy az intézmény segítsen. Kiderült, hogy ez az együttműködés nem lehetséges, mert az elnök úr egészen mást gondol a művészetről, mint én.

– Fekete György azt tette szóvá, hogy a Műcsarnokban vizeletben ázik a Parlament?

– Ez olyan szinten komolytalan, hogy erre nem is szeretnék reagálni.

– Pedig belőle a művészet nem a szabadság érzetét hívja elő, hanem a rendrakási késztetést.

– Ezt nem tudom és nem is szeretek embereket ilyen sommásan minősíteni. Az elnök úr diszponálni akart a Makovecz-tárlatunk fölött, amit én nem engedtem. Egyébként igazgatóként én sem szoktam beleszólni a kurátorok munkájába. Akkoriban volt a Mi a magyar?, amit a balliberális sajtó egészen nagy vehemenciával, politikai alapon támadott, de Fekete György is skandalumnak gondolta. Olyannyira, hogy erre hivatkozva elérte, hogy az MMA-hoz csatolják a Műcsarnokot. Így nem maradt más lehetőségem, mint hogy L. Simon Lászlónak, az akkori kulturális államtitkárnak beadjam a lemondásomat.

– Bele a semmibe?

– Egzisztenciálisan nem voltak problémáim. Azalatt a két év alatt, míg nem volt állásom, független kurátorként többet kerestem, mint előtte vagy mint most. De amikor a szentendrei pályázatot kiírták, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, megpályázom. 

– Ez nem színjáték volt?

– Nem. Korábban nem is ismertem a döntéshozókat. Ismertem viszont a szentendrei képzőművészeti tradíciót – az vonzott. Ez egy fantasztikus hagyomány, remek város, ahol ma is kitűnő művészek élnek.

– Amikor megüresedett a Modem igazgatói széke, nem jutott eszébe, hogy visszamenjen oda?

– A Modem számomra érzelmi kérdés – ha hívnak, szinte biztos, hogy igent mondok. De nem hívtak. Most már ez nem merülhet fel, mert időközben a szentendrei múzeum igazgatója lettem. Egyébként ezekben a napokban ünneplik a Modem tizedik születésnapját. Természetesen ott leszek.